A semmirekellő huszár
Bár manapság már gyakrabban keresgélek könyveket az interneten, időnként azért szétnézek az antikváriumok polcai között is, és ennek köszönhetően botlottam bele a fenti kötetbe is, mely először gerincével és borítójával keltette fel az érdeklődésemet. A fedőlapon egy snájdig huszártiszt vigyorgott, lábához pedig egy elomló keleti szépség borult – mindez tizenkilencedik századi stílusban megfestve. A fülszöveg sokat ígérő mondatai csak fokozták a pozitív benyomásokat…
Harry Flashman nem több egy semmirekellő úri fiúnál, akit részegeskedése miatt (is) kicsapnak bentlakásos iskolájából, így tizenhét évesen katonának áll, hogy innen kiindulva bejárja a Brit Birodalom, sőt, a világ legtöbb szegletét, útközben lehetőleg ágyba döntve minden szemrevaló fehérnépet és elnyerve minden bezsebelhető elismerést, akkor is, ha ehhez csalni és hazudozni kell…
Ehhez a sztorihoz persze aligha lenne elegendő egyetlen könyv. Angol nyelvterületen a Flashman tizenkét kötetes sorozatot ért meg, míg Magyarországon mindössze az első regény került kiadásra 2007-ben. Hogy miért csak ez az egy, az olvasás közben világosodott meg előttem… Mert valljuk be, az alaptörténet potenciálisan tényleg remek alapanyag: Fraser szemléletesen bemutatja a viktoriánus Anglia legjellegzetesebb alakjait, eseményeit és élethelyzeteit, ennek köszönhetően műve történelmi és kulturális szempontból telitalálat. Ugyanakkor valami erősen hibádzik a fülszövegben „fergeteges humorként” aposztrofált valami kapcsán, mivel ilyet a legjobb jó szándékkal sem leltem benne, pedig alkalom bőven kínálkozna. Elvétve persze elejt a szerző néhány komikusabb beszólást, de mégsem ezek határozzák meg a művet, inkább a több helyen is túlzott részletekbe menő, dokumentarista stílus, mely sokkal inkább állít emléket az afganisztáni brit haderő balfék tisztjeinek, mint a főszereplőnek. Mivel alapvetően a Fekete Vipera és Háry János szórakoztató keverékére számítottam, ez így, ebben a formában elmondhatatlan csalódás volt, irodalmi élményként vagy könnyed olvasmányként pedig egyszerűen elégtelennek bizonyult...
Humor nélkül ráadásul a főhős sem működik úgy, ahogy az ember elvárná. Miért? Mert ha adott egy gyáva, alamuszi, politikailag inkorrekt, nőgyűlölő nőcsábász, akkor humor vagy legalább irónia híján óhatatlanul ellenszenvessé válhat az olvasó előtt. Az én esetemben pontosan ez történt. Az persze rögtön az elején egyértelmű, hogy itt és most egy antihősről lesz szó, de ezt is lehetne vonzó csomagolásban tálalni… Vagy pedig csak az első kötet ilyen, és az összes többiben bontakozik ki Flashman sziporkázó egyénisége. Nem tudom, de őszintén szólva most nincs is kedvem a sorozat egy újabb könyvét a kezembe venni.
A szerző, George McDonald Fraser (1925-2008) egyébként a hatvanas években alkotta meg Flashmant, s leginkább ennek kapcsán emlékeznek rá, bár forgatókönyvíróként is van miért emlegetni, hiszen olyan filmek szkriptjén dolgozott, mint A három testőr vagy a Polipka. Amikor nagyotmondó obsitosát Richard Lester filmre akarta vinni, abban is benne volt a keze, ebből lett a Királyi játszma (Royal Flash), melyet 1975-ben mutattak be. S ha már szóba hoztam a Fekete Viperát, akkor már megemlíthetem azt is, hogy a széria második és negyedik szezonjában is előkerülő Flasheart nevű karaktert részben a fenti Flashman ihlette.
Flashman (Flashman)
Írta: George McDonald Fraser
Fordította: Farkas Ákos
Konkrét Könyvek 2007
408 oldal
