Egy hadügyminiszter vallomásai
A modern háborúk történetét az utóbbi időben leginkább az egyszerű résztvevők, és nem a tábornokok vagy politikusok élményein át igyekeztem megismerni. És mivel rengeteg személyes beszámoló íródott ezekről, illetve ezek felhasználásával, van is miből válogatni. Amikor azonban pár éve megtudtam, hogy az Egyesült Államok egykori hadügyminisztere, Robert McNamara megírta saját visszaemlékezését a vietnami konfliktusról, eldöntöttem, hogy ezt egyszer mindenképp elolvasom. Aztán néhány hónapja egy pesti antikvárium polcán megtaláltam a fenti kötetet...
"Mi, a Kennedy- és a Johnson-kormány tagjai, akik részt vettünk a Vietnammal kapcsolatos döntések meghozatalában, úgy hittük, nemzetünk elvei és hagyományai szerint cselekszünk. Ezen értékek fényében hoztuk a döntéseket. Mégis tévedtünk, de rettenetesen. Tartozunk annyival a jövő nemzedékének, hogy megmagyarázzuk, miért is történt így."
Az 1916-os születésű McNamara üzleti tanulmányokat folytatott az egyetemen, majd tanárként dolgozott. A második világháború idején az amerikai légierő statisztikai hivatalában szolgált, és végül alezredesként szerelt le. Oroszlánrésze volt a Ford vállalat megmentésében, s később a cég elnöke lett. Nem sokáig - alig öt hétig - maradt csak ebben a pozícióban, mert John F. Kennedy felkérte őt, hogy legyen kabinetjének tagja. Végül hadügyminiszter lett belőle, s a következő elnök, Lyndon Johnson is igényt tartott a szolgálataira. A Fehér Ház hidegháborús stratégiájának kulcsfigurája volt, s neve leginkább a vietnami beavatkozással fűződött egybe. Gyakran nevezték a konfliktust "McNamara háborújának", melynek menetét azonban ő sem tudta megfordítani. 1967 végén mondott le, és a Világbank elnökeként folytatta munkáját egészen 1981-ig. Ilyen minőségében sokat tett a fejlődő országokért. 2009-ben hunyt el.
Nagy visszhangot kiváltó könyve 1995-ben, húsz évvel Saigon eleste után jelent meg. Kapott rá hideget és meleget is, de az kétségtelen, hogy a téma egyik legjelentősebb kötetéről van szó, és sokat elárul, hogy még olyanok is elismerően és hálával nyilatkoztak róla, mint Ron Kovic, a Született július negyedikén írója, vagy a magát tiltakozásképpen elégető amerikai kvéker férfi, Norman Morrison özvegye. Előfordultak persze olyan kritikák is, melyek újfent McNamara bűnösségét hangsúlyozták a vietnami tragédia összefüggései között.
"Szentül hiszem, hogy nem értékeink és szándékaink, hanem ítélőképességünk és képességeink kapcsán hibáztunk. Óvatosan mondom ezt ki, mivel tudom, hogy ha megjegyzéseimet úgy értelmezik, mintha igazolni vagy ésszerűsíteni akarnám, amit én és mások tettek, akkor odalesz a hitelességük és csak növelni fogják az emberek cinizmusát. A cinizmus okán támogatják csak vonakodva az amerikaiak saját vezetőiket a bel- és külföldi problémák megoldásához szükséges lépések megtételében.
Azt akarom, hogy az amerikaiak megértsék, miért követtük el ezeket a hibákat és tanuljanak belőlük. Remélem, hogy elmondhatom, itt van valami, ami révén tanulhatunk Vietnamból, ami tanulságos és a ma, illetve a holnap világában is alkalmazható. Csakis így remélheti a nemzet, hogy végre magunk mögött hagyhatjuk a múltat."
Ahogy a szerző is bevallja, azelőtt eszébe sem jutott volna egy ilyen könyvet írni. De meg akarta magyarázni, hogy mi vezetett oda, hogy a kormány felvállalja a délkelet-ázsiai beavatkozás feladatát, főleg, mert a hatvanas-hetvenes évek számtalan eseménye ásta alá a politikai vezetés tekintélyét. Művében a vietnami háborúra összpontosít, és nem próbálja a hadügyminiszterként eltöltött hét év minden egyes vonulatát bemutatni, bár kénytelen rámutatni azokra a politikai megfontolásokra, amelyek gúzsba kötötték a Fehér Ház délkelet-ázsiai stratégiáját: Kína és a Szovjetunió szerepére, illetve az általuk képviselt fenyegetésre; a Johnson elnök nevéhez fűződő társadalmi reformok végrehajtásával kapcsolatos törekvésekre; az amerikai külpolitika hidegháborús kötelezettségeire, és így tovább. Rövid életrajzi felvezetője után tér rá arra, milyen volt Kennedy embereként belépni a Pentagonba és végighallgatni a leköszönő Eisenhowert, aki aláhúzta, milyen lényeges szembeszállni a kommunizmussal Ázsiában.
A bennfentes hozzáállás és a hivatalos feljegyzések, levelek és emlékeztetők részleteivel megtámogatott gondolatmenet kifejezetten olvasmányossá teszi a munkát. McNamara személyes hangvétele pedig magában hordozza a beismerés és a lelkiismeret hangját is: tulajdonképpen az volt hadügyminiszteri pályafutásának legnagyobb tragédiája, hogy ő és munkatársai mindvégig tudatában voltak annak, hogy a vietnami helyzet fokozatosan romlik és az időleges (állítólagos) javulás sem jelent megoldást a problémákra. Aláhúzza, hogy milyen fokú tudatlanság uralkodott a kormányzat körében: míg került elegendő szovjet vagy kubai szakértő, lényegében nem volt kihez fordulni Délkelet-Ázsia kapcsán. Mindennek okán Kennedy szerepéről is elejt egy érdekes véleményt, mely szerint sejti, mi a válasz az örök kérdésre: JFK vajon kivonult-e volna időben Vietnamból, vagy követte-e volna a kitaposott utat. A szerző, aki közelről ismerte az egykori elnököt, úgy véli, hogy Kennedy az egymást viharos gyorsasággal váltó korrupt dél-vietnami kormányokat látva 1964 után mindenképpen másutt próbálkozott volna. Magára a szárazföldi háború menetére csak vázlatosan tér ki, inkább azokra az eseményekre koncentrál, melyekben neki is kulcsszerepe volt, például a bombázó hadjáratra. Emiatt itt-ott kissé szemelvényesnek éreztem a művet, ami azonban nem von le jelentőségéből. Mindenképpen tanulságos olvasmány. 
In Retrospect - The Tragedy and Lessons of Vietnam
Írta: Robert S. McNamara
Vintage Books 1996
520 oldal
