Vietnami hegycsúcsokon

Marlantes tengerészgyalogos főhadnagy kitüntetéssel tért vissza Vietnamból 1970 nyarán. A fővárosban járt, egyenruhát viselt, amikor az út túloldaláról egy háborúellenes fiatalokból álló csoport hangosan gyalázni kezdte. Leesett állal bámult és nem akart mást, mint odamenni hozzájuk és megmagyarázni a helyzetet… De nem volt képes rá, és tehetetlenségében legszívesebben lelőtte volna őket… Ekkor határozta el, hogy élményeit könyv alakban írja meg.

„Leginkább a klasszikusok hatottak rám. A Háború és béke, a Meztelenek és holtak, illetve az első világháború irodalma. Lenyűgöző, hogy az a konfliktus és az olyan írók, mint Sassoon, Graves és David Jones hogyan formálták a háborúval kapcsolatos nézeteinket. Az első világháború volt az első gépesített háború. A túlélés inkább szerencse, mint tudás kérdése volt. Én ugyanezt tapasztaltam meg.”

Komoly lökést jelentett számára, hogy a hetvenes években megjelent több meghatározó visszaemlékezés is: Ron Kovictól a Született július negyedikén, Tim O’Brientől az If I Die In A Combat Zone, Philip Caputótól pedig az A Rumor of War. Marlantes hét esztendőn át dolgozott saját regényén, de évtizedeken keresztül egyetlen kiadó sem merte elvállalni se az eredeti 1600 oldalas, se a felére húzott, átdolgozott változatokat. Végül egy kicsi, nonprofit kiadóhoz fordult és 2009-ben megjelenhetett kis példányszámban, majd apróbb változtatások után, a rákövetkező évben immár egy nagyobb kiadó gondozásában is…

„A Matterhorn az én személyes metaforám a vietnami háborúra – megépítettük, elhagytuk, megrohamoztuk, elveszítettük és újra elhagytuk.”

A könyv egy amerikai gyalogosszázad tagjainak története, mely elsősorban az újonnan érkezett Mellas hadnagy élményeire összpontosít. A tengerészgyalogosok a határ menti demilitarizált övezet, vagyis a két Vietnam határa közelében fekvő támaszpontokon vagy onnan kiindulva harcolnak, járőröznek, összecsapva az észak-vietnami haderő alakulataival. Ám nemcsak a lövészárkok lakóival ismerkedünk meg, hanem a lényegében politikai háborút vívó, a háborút a bunkerek viszonylagos biztonságából vívó tisztek mindennapjaival is.

„A Seattle-ben tartott felolvasás során odajött hozzám egy fickó és a könyvem öt példánya volt nála. Megkérdeztem, miért vásárolt belőle ötöt. Azt mondta: - Házas vagyok, négy gyerekem van, és tengerészgyalogosként szolgáltam Vietnamban, ugyanabban a körzetben, ahol a regény játszódik. Valahányszor mesélni próbálok nekik a háborúról, remegni kezdek, ideges leszek és egy szót sem tudok kinyögni. Négy éve próbálkozom. Azért veszem meg ezt a könyvet, mert pontosan leírja, milyen volt. – Akkor majdnem sírva fakadtam.”

Az amerikai kritikusok többsége napjaink legjobb vietnami témájú regényének tartja, egyenértékűnek a nagy klasszikusokkal, az Oroszlánkölykökkel és a Meztelenek és holtakkal. Egyetértek velük, kiemelve, hogy univerzális háborús történetként is a legjobbak közé sorolnám. És most még felsorolhatnám a rengeteg pozitív jelzőt, a közvetlen hangvételűtől a gyomorbavágóan hitelesig, de nincs rá szükség. Ezeket más beszámolókról és regényekről is elmondhatjuk, mégis hatott rám, ahogy Marlantes teljes egésszé rakta össze a történetet. Hasonlóan fontos szempont volt számomra, hogy számtalan vietnami visszaemlékezés ismeretében sem vált unalmassá a közel 700 oldalas elbeszélés, holott nemigen találtam benne olyat, amiről ne olvastam volna másutt, a tábori életkörülményektől kezdve a kórházhajó világáig. Azt hiszem, ez komoly elismerést jelent az író számára…

„Győzni a harcban olyan, mint szeretkezni egy kurvával. A lázas testi sietségben egy pillanatra elfelejtesz mindent, de aztán oda kell adnod a pénzed annak a nőnek, aki kitessékel az ajtón. Látod a piszkot a falon és a savanyú képedet a tükörben.”
432.o.

A szerző szerint a könyv népszerűségének egyik oka, hogy az Egyesült Államok újra átéli majdhogynem ugyanazt az érzést Afganisztánban, ahol sokszor elszigetelt hegycsúcsok védelmében szolgálnak a katonák és ahol a gyökeresen más kultúrából származó ellenség nehezen megtalálható, továbbá inkább a kivárásra játszik… Ugyanakkor úgy érzi, a társadalom tanult valamit Vietnamból, mert már nem tapasztalni olyan tömeges kirohanásokat kifejezetten az ott harcolókkal szemben: az emberek ráébredtek, hogy a katona nem egyenlő a döntéshozóval. Ugyanakkor az onnantól datálható megosztottságot még mindig létezőnek tartja, melyet a politikusok aztán pofátlanul ki is használnak.

„Remélem, a könyv ráébreszti az embereket arra, hogy a fiatal srácok azok, akik háború idején eltakarítják a felnőttek által előidézett rumlit. A háború nem a diplomácia folytatása más eszközökkel, ez baromság. A háború a diplomáciai kudarc eredménye. És a kölykök a legjobb fegyverek. Úgyhogy gondosan válaszd meg a csatateret, és ne pazarold ezt az értékes erőforrást. Ha elolvasod ezt a regényt, megérted, hogy milyen is valójában harcban állni és mit tesz mindez az emberekkel. Ne használd ki őket meggondolatlanul. Nem vagyok pacifista, tudom, hogy van olyan, hogy valamit meg kell tenni. De Istenemre, akkor légy biztos a dolgodban.”

A kötetet magyarul az Európa adta ki nemrég. A fordítás Gy. Horváth László és Tábori Zoltán munkája. Szakmai hibák sajnos most is előfordulnak (például a Claymore nem ugróakna, az AK-47 nem géppisztoly, a lőszer nem „spúló”, hanem „skúló”, a „Slick” az UH-1 szállítóváltozatára utal, és nem tudom, mi volt az eredeti, de lényegében kizártnak tartom, hogy az a bizonyos észak-vietnami hadosztály „páncélgránátos” legyen…), ugyanakkor érdekes volt látni, hogy egy-két, kifejezetten vietnami vonatkozású szakszóval milyen jól megbirkóztak.

„Egy nő, aki olvasta a könyvet, odajött hozzám. Picit zavarban volt. Azt mondta: - Én elleneztem a háborút, ott, a főiskolán… Még azt sem tudtam, hogy maguknak kint kellett aludniuk… - Én meg azt gondoltam, hoppá. Erre jó a könyv. Ezt szeretem az irodalomban. Megmutathatod, milyen valakinek a bőrében lenni és az ő szemével látni a világot.”

Köszönetet mondok Symor kollégámnak, amiért felhívta a figyelmemet a könyv megjelenésére.

Matterhorn (Matterhorn)
Írta: Karl Marlantes
Fordította: Gy. Horváth László & Tábori Zoltán
Európa 2012
680 oldal