Zseniális bohémregényei kapcsán már említettem Heltai Jenő nevét, de most, születésének 140. évfordulóján végre sort kerítek egy életrajzi bejegyzésre is. A huszadik századi magyar irodalom egyik legsokoldalúbb alkotójáról lesz most szó, az íróról, a költőről, a színpadi szerzőről, a humoristáról, a fordítóról – és az örök bohémről...

Pesten született Herzl Jenő néven 1871. augusztus 11-én, de gyermekkora nagy részét Baján töltötte. Sokat olvasott, kedvencei közé tartozott Jókai, Goethe és Schiller. Az elemit jeles érdemjegyekkel zárta, a gimnáziumot pedig már a fővárosban járta, ahova időközben visszaköltöztek. Édesanyja korán meghalt, de apja helyette is vigyázott az öt gyerekre.

1889-ben érettségizett le. Korai versei ekkoriban jelentek meg olyan lapokban, amiket diákok nemigen olvashattak… Művészneve ekkor már Heltai Jenő volt. A Hét munkatársaként tevékenykedett abban a korban, amikor az újságírás virágkorát élte, munkatársai Gárdonyi Géza, Bródy Sándor vagy Makai Emil voltak. A jogi egyetemmel közben apja kérésére megpróbálkozott, de a második évet már nem fejezte be: elhatározta, hogy újságíró lesz.

A következő években publicistaként és költőként is kiemelkedett. Újságíróként az ő nevéhez fűződött a kroki és a glossza műfaja. Kollégáival nagyvilági életet éltek, ezt később bohémregényeiben elevenítette fel. Ekkor, ebben a társaságban ragadt rá beceneve, a János.

Első verseskötete, a Modern dalok 1892-ben jelent meg: egyszerre volt sikeres és botrányos, de leginkább erkölcstelen, persze csak az akkori polgári normák szerint. Szerelmes verseiben tűnt fel először nyilvánosan a „szeretkezés” szó, melynek papírra vetéséhez akkoriban még nem kevés bátorság kellett. Heltai saját urbánus-erotikus stílusával szembement az akkori álszent prüdériával, a kimondhatatlanság tilalmával. Emiatt verseinek olvasását a fiatalok körében tiltották is, minek folytán igen kedvelt olvasmány lett. Drámaírói karrierje is ekkor kezdődött, mivel Kacsóh Pongrác híressé vált János vitézének (1904) verseit is ő írta.

Eközben, a franciaországi Dreyfus-per kapcsán erőre kapott antiszemita hullám után Heltai kilépett a zsidó hitközségből – de nem csatlakozott egyetlen más felekezethez sem. Csak évtizedekkel később keresztelkedett ki. Mégsem volt se ateista, se materialista, de a szó pozitív értelmében toleráns volt mindenfajta istenhittel szemben. Hegedüs Géza szerint: „…Ahogy Heinével is megtörtént, és azóta oly sokakkal, az antiszemiták zsidónak tekintették, a hithű zsidók hitehagyottnak… És Heltai mosolyogva megértette még az antiszemitákat és a hithű zsidókat is. Mindenkit megértett, amíg nem ment vérre a játék.”

A századfordulón ő is megjárta Párizst, Londont és sok más nagyvárost. A francia főváros hatását így foglalta később össze:

„Nem is akarom tagadni: írói lényem szoptatós dadája Párizs volt és Párizs volt a nevelőapám. […] Párizsban vetettem meg, ha szabad róla beszélnem, filozófiám s életfelfogásom alapját. Láttam a magam kicsinységét az ottani nagyszerűségekkel szemben, láttam a szépet, a pompásat, mely nem nyújtotta felém karjait. Küzdeni, harcolni értük és talán hiába is végül? Inkább egy nagy szerénységre és kevéssel való megelégedésre rendeztem be életemet, s megtanultam beérni azzal, hogy távolról szemléljem azt, ami elérhetetlen…”

Ekkoriban került színházba első operettje, az Egyiptom gyöngye, és ekkor fordított először francia színdarabot magyarra. Már nemcsak újságíróként, hanem egy darabig színházi dramaturgként is dolgozik. 1903-ban megnősült: első felesége, Hausz Valéria két gyermekkel érkezett, és további két gyermekük született. Sokat kellett hát dolgoznia, és még mindig elég bohém módon kezelte a pénzt, de adódott elég munkája, így komolyabb anyagi gondjai nem voltak. Sokat emlegetett mondása ebből a korszakból származott: „Szeretném, ha úgy élhetnék, ahogy élek.” Első házassága 14 évig tartott, de nem volt felhőtlenül boldog. Gyermekeivel és első feleségével amolyan baráti kapcsolatban maradt élete hátralevő részében. 52 évesen, 1923-ban azonban újranősült, második neje Gách Lilla volt.

Humoristaként is tevékenyen dolgozott. A magyar kabaré megteremtésében oroszlánrészt vállalt a Modern Színház-kabaré 1907-es megalapításával. Humoros-érzelmes sanzonjai általában a pesti világról szóltak. A humor számára az emberi természet elfogadásából ered: nem szólja le a rosszat, az emberi gyengeséget, hanem megértően nevet rajta. Ez a fajta emberszeretet szinte minden művét áthatja, és így a humor (ideértve a Rejtő Jenő által később továbbfejlesztett abszurd humort) majdhogynem állandó eleme munkáinak.

Legtöbb műve mégis elbeszélő jellegű. Többkötetnyi novellát és regényt írt, ezek nagy része a pesti bohémok, a kispolgárok és nyárspolgárok világát idézi. Színvonaluk hullámzó, hiszen egy részüket sietve, megrendelésre készítette, a mesterművek közül nem egy viszont világhírű lett, például az első világháború után kiadott regény, A 111-es. Bohémregényei (Hét sovány esztendő, Az utolsó bohém, Jaguár) a mai napig élvezetes olvasmányok, és a korabeli székesfőváros újságíróinak, költőinek és egyéb kétes egzisztenciáinak mindennapjait bemutató kedves tablók.

„Heltai semmivel sem kisebbrendű drámaíró, mint a szellemes és csillogó exportőrök – Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért és legjobb társaik –, de több náluk, mert költő; költő akkor is, amikor prózát ír. De sajátos helyet jelöl ki a számára a költők között, hogy biztonságosan csevegő újságíró és novellista. A novellistának viszont bravúros hátteret ad, hogy gyakorlott drámaíró.”
– Czibor János

Negyvenévesen, a Nyugat előretörésével már látta, hogy költői munkássága mindössze előkészítése volt a modern magyar irodalomnak. Költészetének első szakasza 1913-ban lezárult, utána több évtized szünet következett, bár magát mindig is költőként aposztrofálta, és ez bizonyos drámáin, illetve verses humoreszkjein vagy egyéb művein is érződött.

Az első világháború idején haditudósítóként dolgozott, többek között Konstantinápolyban. A tanácsköztársaságot és az azt követő fehérterrort igyekezett valahogy átvészelni. Egyik oldallal sem tudott rokonszenvezni, ő alapvetően csak rendre és nyugalomra vágyott. Ahogy egész Európát, őt is elragadta a szorongás, emiatt műveinek hangulata is megváltozott.

A húszas években aztán az Atheneum kiadó igazgatója lett, hozzá fűződik például az Ady összes versei első, 1930-as kiadása (ami azért is nagy szó, mert Ady sohasem kedvelte őt, Heltai viszont kezdettől fogva elismerte ifjabb munkatársa érdemeit, ugyanakkor politikai kockázatot is vállalt ezzel a lépésével). A Belvárosi Színház, majd a Magyar Színház igazgatója lett. A magyar drámákat ő exportálta nyugatra, és meglepő sikerrel. Az írók nemzetközi szövetségének, a PEN Clubnak is alapító tagja volt, sokáig alelnöke, egy időben elnöke. Ekkoriban ragadt rá második beceneve, az Elnök úr. Mindemellett több száz külföldi színdarabot fordított le franciából, németből és olaszból. (Fordítói munkásságának elismeréseként még a francia Becsületrendet is megkapta.) Ekkoriban állítólag ő számított a második legismertebb magyar írónak a világon. Szellemes, művelt, társaságkedvelő, de visszafogott és diszkrét embernek ismerték. Hiányzott belőle mind az irigység, mind a féltékenység, ugyanakkor megértő volt, szerény és segítőkész, kissé flegmatikus, aki nem vette szívére a csalódásokat és a visszautasításokat.

A húszas-harmincas évek politikai csatározásai közepette igen nagy szerencséje volt, mert bár se a jobb-, se a baloldalhoz nem tartozott, mindkét oldalról elismerték, vagy legalábbis megtűrték. Persze a fent említett rangok és címek is nyújtottak némi védelmet. Ekkoriban egy lap azon körkérdésére, hogy hol és mikor szeretne élni, azt válaszolta: „Itt és most – ha lehetne.” És továbbra is a megszokott flegmatikus derűvel végezte munkáját, közben pedig utazott, kártyázott, lóversenyezett, pipákat és könyveket gyűjtött, és persze újabb drámákat és regényeket írt. Színpadi szerzőként is jelentőset alkotott, elsősorban társadalmi és újromantikus vígjátékok (köztük A Tündérlaki lányok vagy a Kis cukrászda) írójaként. Egyik legismertebb drámáját, A néma leventét a mai napig játsszák a színházak.

A második világháború az ő életét sem hagyta érintetlenül. 1944-ben, zsidó származása miatt veszélybe került. Fia, aki hivatalosan is keresztény, kérelmet írt a hatóságoknak, hogy apját mentesítse a zsidótörvények alól. Heltai meg is kapta volna a mentességet, de ehhez személyesen kellett volna írnia a kormányzónak. Ő viszont úgy döntött, nem fog kivételezésért folyamodni, hogy saját bőrét mentse. Emiatt aztán bujkálnia is kellett, de a rá jellemző nyugalommal ekkor sem hagyott fel az irodalmi tevékenységgel: sorról sorra haladva vetett össze ókori drámákat klasszikus magyar fordításaikkal.

1945 után folytatta a munkát, sőt, lírája kivirágzott: ekkor adta ki az Elfelejtett versek című kötetét. Költészetében még mindig ott volt az önirónia, az életszeretet, ám a frivolság immár hiányzott. Egyéb műveit újra kiadták, darabjait megint műsorra tűzték. Nagyon furcsa, de idehaza még a francia Becsületrenddel a zsebében se nagyon ismerték el őt. A Kossuth-díjat is csak nem sokkal halála előtt, 86 éves korában kapta meg. Hegedűs Géza így foglalta össze munkásságát:

„Életműve hét évtizedet fog át, és általában mindig népszerű volt, személye szerint még az ellenfelei is szerették. Mosolygó bölcs volt két emberöltőn keresztül: a könnyedség és komolyság, az enyhe irónia és az enyhe szorongás, a kritika és a megbocsátás szellemes egybeötvözője. Sohase legelső, sohase vezér, egészen soha sehová nem tartozó, de mindig jelenlevő, aki nem nyomja rá bélyegét a korára, de láthatatlan zsinórokkal mozgatja az általa elérhető világot.”

Otthon szerzett csonttörése vezetett halálához. Ő azonban méltósággal várta végzetét – ágyban, párnák között, de szivarral a szájában. Utolsó perceiben még odafirkantott egy búcsúversikét a noteszába:

Itt az idő, most kell merészen
Az elmúlással szembenéznem
S valami elmés búcsúszót hörögve
A szememet lehunyom mindörökre.

1957. szeptember 3-án hunyt el pesti lakásukban. Pozsonyi úti házuk homlokzatán ma emléktábla őrzi emlékét. Síremléke a Fiumei úti sírkertben található, ahol második feleségével nyugszik. (Környezetükben a színházi élet csupa jeles személyiségét temették el; éppen mellettük például Szigligeti Ede és neje fekszik.) 

Heltai Jenő életéről bővebben Hegedűs Géza vonatkozó kötetében olvashatunk, mely az Arcok és vallomások című sorozatban jelent meg 1971-ben, a Szépirodalmi Könyvkiadónál.