Sok-sok hónappal ezelőtt olvastam egy napilapunkban egy rövid könyvajánlót, melyben nagy lelkesedéssel ismertették Nagy Endre könyvecskéjét, mely eredetileg 1934-ben látott napvilágot, de aktualitását – témája folytán – a mai napig nem veszítette el.

A kötet pontosan arról szól, amit a cím sejtet, azzal a kitétellel, hogy a szerelemtől indulva a házasságon át egészen a – remélhetőleg – boldog együttélésben megélt időskorig, sőt, a halálig elvezet. A szerző afféle tapasztalt nagybácsiként kalauzolja az olvasót mint ifjú hölgyet a párkapcsolat viharos tengerén át, amolyan kötetlen, és közben finoman kötekedő stílusban, végigjárva a férfi-nő viszony boldog és kevésbé boldog történéseit, előrevetítve a próbatételeket és az örömöket, s mindeközben kielemezve bennük minden lehetőt.   

„Nem is emberi, hanem még majom ősanyátoktól kaptátok örökbe ezt az ingerkedő, peckes rátartiságot. Az állatok világában a legkigyulladtabb vágyak idején is rá tudja kényszeríteni a gyönge nőstény az erős hímet, hogy toporzékolva, puffadozva járja körülötte a bolondját. Persze, Darwin ezt mind nagyon szépen meg tudná magyarázni fajkiválasztási elméletével, ezzel a generál-kulcsával, amely a teremtés egész titkát oly egyszerűvé teszi, hogy intelligens embernek ezekután szinte szégyen foglalkozni véle. Szóval a fajkiválasztás törvénye parancsolja a nőstényre ezt a tartózkodást, hogy a hímben csak a legéletrevalóbbat, legkitartóbbat, legerősebbet juttassa szerephez. A petesejt is azért vértezi fel magát szívósabb burokkal, hogy csak a legvirgoncabb sperma bírja megtermékenyíteni. Az utódokban így jut a faj lépésről lépésre közelebb a tökéletességhez.
Csakhogy édes húgocskám, ha te ezzel az ős női kacérkodással tüskézed körül magadat, nem az a férfi fog győzni, aki a legerősebb, hanem, aki a legszemtelenebb. Aki igazán szerelmes, legelső sebeivel szűkölve fog elmenekülni tőled odvába, mert a szerelem betegének legelsősorban az önbizalma szokott megbetegedni. Ellenben a szerelem hivatásos championja, aki enélkül talán észre se vett volna, most sportszerű buzgalommal emeli föl az odadobott kesztyűt és minél nagyobbaknak látja az akadályokat, annál kitartóbban fog küzdeni a győzelemért. Nem teérted, hanem a győzelemért; ennek folytán te abban a pillanatban szűnsz meg a számára, amint legyőzött. Ebben a harcban nem két ember, hanem két hiúság harcol egymással és az egyik éppúgy megsemmisül a legyőzetésében, mint a másik a győzelmében. Aztán a visszaemlékezések andalgó pillanataiban olykor megesik, hogy a fehérhajú nő elrévedezve, zavart mosollyal hajlik szomszédja füléhez:
- Tulajdonképpen maga volt az én első szerelmem... Persze, maga semmit se sejtett belőle. ...Most már úgyis minden mindegy, szabadon beszélhetünk róla... Istenem! Milyen szerelmes voltam én akkor magába! Azt hittem, hogy sohase fogom túlélni!
És a fehérhajú öregember erre elsápad, fátyolos szemében régi fények gyúlnak ki és szomorúan hebegi:
- Én azóta is folyton szeretem és azóta is folyton boldogtalan vagyok... Miért is nem mondta akkor, hogy szeret?
- Ezt magának kellett volna kitalálnia, - feleli a nő mosolygó szemrehányással.
Az öregúr helyett (óh ezek a csalódott szerelmesek oly ügyefogyottak!), hadd felelek én: - Nem, ezt nem neki kellett volna kitalálnia; ő nem is találhatta ki, hisz a nő valószínűleg nem is szerette őt igazán; talán szerette őt egy kicsit, talán egy kicsit nagyon, de nem egészen, fenntartás nélkül, mindenesetre egy kis ajtót nyitva hagyott egyéb lehetőségek számára. Az igazi szerelem szava egyenesen buggyan ki, mint a gejzír vízoszlopa; nincsenek se tétova, se ravasz kanyarulatai. A súlyos tárgyak egyenes vonalban zuhannak le, csak a ledér, könnyű holmi száll kiszámíthatatlan szeszéllyel kerengve.”
(21.o.)

Nagy Endréről (1877-1938) annyit feltétlenül illik tudni, hogy a magyar kabaré megteremtőjeként emlegették, de emellett még újságíró, novellista és lírikus is volt, a Nyugat első, nagy nemzedékének tagja. Kortársai között szerepelt Ady Endre, Heltai Jenő vagy Kosztolányi Dezső. Dolgozott Kolozsvárott, majd Pesten, egy ideig pedig Párizsban élt. Az első világháború idején bevonult, de az írással katonaként sem hagyott fel, s a világégés után újra a fővárosban telepedett le. Élete vége felé írta meg a Szerelmesek kalauzát, melyen nem érződik az a depresszió, mely utolsó éveit kísérte.  

 „Addig senki se teremthet boldog házaséletet magának, amíg rá nem jön, hogy a tökéletes feleség nem munkatárs és nem a szexuális szükség, hasznos berendezkedése, hanem az embernek magasabbrendű emberré való kiegészülése. A közös munka mindennapos torzsalkodásai, a szexuális élet egymást marcangoló csalódásai csak tisztító tüze annak a szeretetnek, amely az igazi házasságban a férjet és feleséget összeforrasztja és amely az emberi társadalom semmiféle más viszonylatában meg nem terem. Csodálatos viszony, amelyben mindegyik a maga érzékeit a másik számára tartogatja. Két tükör, amely a fényt egymásnak adogatja és ezzel megsokszorozza. Az ember a munkájához akármikor találhat segítőtársat, a szexuális görcseit is föloldhatja akárhol; nem csuda, hogy aki ebből a szögből nézi az életet, a házasságot, tökéletlen, idejemúlta intézménynek látja. Folyton az áldozatokat érzi benne, anélkül, hogy a nyereséget oka volna megbecsülnie. De - ezt mi már tudjuk - az élet nem munka és nem szexualitás. A munka küzködésein és a szexualitás forrongásain át vezet az út az igazi élethez: a megbékélt öregségbe, amelyben már nincs szükségünk sem a munkatárs megbízható buzgalmára, sem a metresz gyakorlott simulékonyságára. Eljön az idő, amikor az emberről lehullanak a kötelezettségek és elfogódottságok és szabad lélekkel áll az élettel szemben. De a szabadság árvaságot jelent. Ha megtett útját nem mérheti minduntalan munkája elért eredményeivel, ha a dolgokhoz nem vonzza a szexualitás megfeszült izgalma, semmitmondóvá válik számára a világ, mint egy idegen szertartás, amelynek formáit nem érti, tartalmát nem érzi. Hiába lát, ha nincs, aki úgy lát, mint ő; hiába érez, ha nincs, aki úgy érez, mint ő; hiába gazdag, semmije sincs e nagy világból, ha nincs, akivel megossza. Az embernek erre a korszakára kell az élettárs. Ebből is látható, hogy a tökéletes feleségnek nincsenek előre látható adottságai és rendszerbe foglalható ismertetőjelei. Tehát a legendás „coup de foudre”, a szív titokzatos megszólalása sem segíthet abban, hogy a nyomára találjunk. Mert senki sem születik tökéletes feleségnek, csak idővel válik azzá. Éspedig harcok, csalódások, megalkuvások hosszú torturáiban válik azzá; hosszú tisztító folyamat az, amelyben ki kell forrnia magából mindazt, ami elválaszt és ki kell fejlesztenie mindazt, ami egybekapcsol. A fél mindig az egésznek a függvénye és a feleség mindig a férjhez való viszonylatában lehet tökéletes. Ebben a viszonylatban a hibái is erényekké válnak, mint ahogy a kulcsnak is éppen az egyenetlenségei azok, amik lehetővé teszik, hogy a zárat kinyissa. Tökéletes feleség az, aki tökéletes szeretetben tud az öregség magasabbrendű életére a férjével egésszé összeforrni. Ez a szeretet nem patetikus szenvedély, nem ájtatos kötelesség, hanem a lassú áthasonulásoknak magától ható, természettudományos rendszere. Akiket ez a szeretet olvaszt össze, éppúgy nem érzik egymás terhét, mint a szervezet egyes szervei. […]
Hadd ismétlem el mégegyszer: az embernek öregségére csak egy igazi társa marad: férjnek a felesége, feleségnek a férje. Ifjúságuk erjedései, forrongásai kihűltek már, de el nem vesztek, aminthogy a természetben energia sohasem vész el, csak átalakul. Átalakultak egyenletes szeretetté, amely a nemiségtől megtisztulva többé sohasem választja el őket. Már nem akarják egymást leigázni, megjavítani, elfogadják egymást úgy, ahogy vannak és a hibáikat éppoly nélkülözhetetleneknek érzik, mint az erényeiket.”
(42.o.)

Szívből ajánlom ezt a kötetecskét nőknek és férfiaknak egyaránt. És nem akarom az antikváriusok üzletét rontani, de a magasabb célok érdekében megemlíteném, hogy azok, akiknek magas a 600-800 forintos ár, le is tölthetik a kötetet a Magyar Elektronikus Könyvtárból.

Szerelmesek kalauza
Írta: Nagy Endre
Helikon Könyvkiadó 1989
196 oldal