El kell menni katonának...
Megint egy olyan vietnami témájú visszaemlékezés következik, amelyet még mindig nem olvashatunk magyarul, ám angol nyelvterületen az egyik legismertebb memoár, és nem véletlenül. Tim O’Brien kötete lassan negyven éve örvend töretlen népszerűségnek…
Az 1946-os születésű Tim O’Brien különbözik mind Ron Kovictól, mind Ed Kuglertől – ő már bevonulása előtt ellenezte az egész vietnami konfliktust. Nem is csoda, hiszen 1968 nyarán kellett bevonulnia, mikorra az amerikai közvélemény jelentős része már amúgy is szembefordult a kormány délkelet-ázsiai külpolitikájával. Mégsem lett belőle dezertőr vagy szolgálatmegtagadó – végigcsinálta a kiképzést, majd egy évet lehúzott odaát. Ezután egyetemre járt, s végül újságíró lett belőle. Első kötete az If I Die In A Combat Zone (mely – egyeseknek nyilván beugrik – egy amerikai menetnóta részlete). Ez a könyv 1973-ban, a vietnami fegyverszünet évében jelent meg először, és nagy sikert aratott, akárcsak későbbi művei, például a The Things They Carried vagy az In The Lake of The Woods.
O’Brien stílusa végig közvetlen és szókimondó. Ugyanakkor filozófiai tartalommal is képes volt megtölteni az egyszerű nyelvezetű sorokat. Legfőbb kérdése, hogy akarata és meggyőződése ellenére lehet-e, kell-e hadba vonulnia egy értelmetlen és könyörtelen háború kedvéért. Ő maga elsősorban azért vállalta a fegyveres szolgálatot, mert neveltetése révén félt attól, hogy családja és tágabb környezete esetleg kiközösíti vagy lenézi őt, ha hátat fordít hazafias kötelességének. Nyilvánvalóan nem ő volt az egyetlen ilyen eset, hiszen a Vietnamban harcoló katonák többségének apja a második világháború veteránja volt, ők maguk pedig a nagy világégést követő gyermekdömping gyümölcsei… Mindez azonban nem az egyedüli ok, hiszen iskolázott emberként magán a háború lényegén is sokat töprengett – azon például, hogy Szókrátész mit érezhetett, amikor neki kellett Athénért harcolnia.
„Akármilyen is, háborúban szolgálni olyan dolog, amiről az embernek a bátorság jut eszébe és azon töpreng, mi is ez pontosan és vajon neki is jutott-e belőle. Van, aki szerint Ernest Hemingway kényszeresen be akarta bizonyítani saját bátorságát a harcban. Állítólag még az első világháborúban jött rá, és élete utolsó, idahói napjáig vele maradt. Ha a bátorság eszméje tényleg ennyire magával ragadta, akkor ez részéről nagy hiba volt. De Hemingway háborús beszámolóit olvasva olyan érzésed támad, hogy egyszerűen érdekelte őt a bátorság, vagyis a gyávaság is, márpedig ez erény, olyan magasztos és mélyértelmű dolog, amivel csak kevés ember bír. Platón szerint ugyanis a bátorság az erény négy elemének egyike, a mértékletesség, az igazságérzet és a bölcsesség mellett, melyek a fennkölt emberi lény alkotórészei. Sőt, Platón azt állítja, hogy akiben nincs bátorság, abban nincs mértékletesség, igazságérzet vagy bölcsesség sem, ahogy bölcsesség nélkül bátorság sincsen. Az embernek tudnia kell, hogy amit tesz, bátor dolog, és helyes dolog, és ez a tudat bölcsességet feltételez. Ezért ismerek olyan kevés bátor embert. Vagy ostobák és nem tudják, mi a helyes, vagy tudják, mi a helyes és nem tudják rászánni magukat arra, hogy megtegyék, mert tudják, milyen következményekkel járna. Vagy éppen tudják, mi a helyes és meg is teszik, de nem érzik és nem értik a félelmet, amit le kell győzniük. Ehhez különleges ember kell.”
140-141.o.
Benyomásait már a harctéren elkezdte lejegyezni, majd hazatérése után, az egyetemi évek alatt alaposabban is belefeküdt a munkába. Apja háborús beszámolói már kiskorában hatottak rá, s már akkor tudta, hogy író szeretne lenni. Első pillantásra könnyen párhuzamba állítható lenne vele Ernest Hemingway, akinek egyik legfőbb témája a háború, mégsem akarta stílusával őt követni, inkább vetélytársnak tekintette: úgy vélte, Hemingway kötelező próbatételnek fogta fel a háborút, és ez az, amit nem volt képes elfogadni, mivel az átlagember nem keresi a veszélyt, csak hogy bebizonyíthassa, milyen kemény fából faragták.
„A katonák lassan hazamennek, a háborút pedig még mindig nem nyertük meg, bár az amerikai haderő egynegyede ezen fáradozik. Végzünk egy ellenséges katonával, valamelyikünk aknára lép, végzünk még eggyel, újabb akna. Fura dolog ez. Aknák között sétálunk, úgy próbáljuk levadászni a 48. vietkong zászlóaljat, mint a tapasztalatlan vadász a kolibrit. De az ellenség gyakrabban talál ránk, mint mi őrá. Jól elrejtőzik a civilek között vagy az alagutakban vagy az őserdőben. Úgyhogy gyalogolunk tovább, hogy a nyomára bukkanjunk, igyekszünk becserkészni a titokzatos, kísértetszerű 48. zászlóaljat. És amint eltávozunk valahonnan, a terület immár az övé. Ez a háború nem a területszerzésről szól.”
129.o.
Tim O’Brien meglátása szerint Amerika sajnos nem tanult Vietnamban elkövetett hibáiból. Szerinte a tényleges tanulság a többség számára az, hogy hasonló helyzetben teljes erőbedobásra van szükség, vagyis még több katonával bizonyosan meg lehet oldani a konfliktushelyzeteket, pedig a nyugati nézetek másra való ráerőltetése és a kierőszakolt demokrácia-építés nem vezethet eredményre sehol…
If I Die In A Combat Zone
Írta: Tim O’Brien
Harper 2006
240 oldal
