Most jöttünk Irakból…

Az iraki válsággal kapcsolatos könyvek közül többet is bemutattam már, és valószínűleg fogok is még. Visszaemlékezés-gyűjteményt viszont eddig nem olvastam erről a háborúról. Mivel azonban mostanra több mint egymillió amerikai katona fordult meg az említett válságövezetben, sajnos bőven akad, akinek van mit mesélnie erről a konfliktusról…

A több díjat is elnyert újságírónő, a könyv szerkesztője, Trish Wood két éven át dolgozott a témán, miközben számos veteránt meginterjúvolt. Kötetét az Al Santoli–féle Everything We Had ihlette, mely az egyik legjobb és máig is kapható vietnami vonatkozású kötet (a téma iránt érdeklődőknek feltétlenül ajánlom). Az előszót Bobby Muller, az Amerikai Vietnami Veteránok Egyesületének alapító tagja írta.

Mit lehet hát elmondani ezekről a visszaemlékezésekről? Közvetlen hangvételű, személyes, megrázó, elgondolkodtató, és még sokféle jelzőt ráaggathatnék, attól függően, éppen melyik katona emlékeit olvasom. Akad köztük érett, jóindulatú tiszthelyettes, és „tipikus amerikaiként” aposztrofálható lőbolond baka is, szanitéc és mesterlövész, katonai rendész és harckocsivezető, és így tovább. Elbeszéléseik nagy része természetesen nem a tulajdonképpeni harcról szól, hanem a két kultúra találkozásáról, a politikai vezetés helytelen döntéseinek hatásairól, a bajtársi kötelékekről, és persze az emlékek feldolgozásáról vagy feldolgozatlanságáról. Minden további szócséplés helyett inkább beszúrok ide egyet:

Garett Reppenhagen
Felderítő-mesterlövész
1. gyaloghadosztály, 63. páncélos ezred, 2. zászlóalj
2004. február – 2005. február
Bakuba

Megértem, miért élvezik egyesek a háborút, de én nem vagyok rá képes. Nem szeretem látni, hogy más embereknek bajuk esik, és nem szeretem bevallani, hogy nekem is részem volt benne. Egyszerűen nem ilyen a természetem. De odakerültem, és tökmindegy, hogyan próbálom megmagyarázni, akkor is én vagyok az, aki meghúzza az elsütőbillentyűt. Azt sem akarom, hogy mások ilyennek lássanak. Tudom, hogy ez így nevetséges, mert végül is mesterlövészként szolgáltam, így mindenki rögtön arra gondol, hogy embereket öltem. De akkor sem szeretek erre gondolni.
Az amerikai életforma sok bonyolult és szövevényes darabja kell ahhoz, hogy ez az ország hadba induljon, és bizony mindezért az itt élők a felelősek. Ha elkezdenék ujjal mutogatni, akkor nem állnék meg magamnál vagy a hadseregnél. Ez mindenkinek a hibája.
Mindannyiunk lelkén szárad ez a háború. Ezt látom minden amerikai dologban, minden hipermarketben, ami mellett elhajtok, minden parkoló terepjáróban, minden benzinkútban, minden egyes McDonald’s étteremben. Tudod, minden dagadt, túlsúlyos ember, akivel csak összefutok, ennek a terméke.
A kocsikra aggatott „Támogasd a katonáinkat” feliratú szalagok lassan olyanok, mint a horogkeresztek, mert valójában azt jelentik, hogy „Támogasd a háborút”. Így bűntelenül lehet azt mondani, hogy „Én megtettem a dolgom, támogatom a katonáinkat, nézd csak, itt áll a matricán!” Pedig ez lószar. Jobban belegondolva nem hiszem, hogy egyhamar ki tudnék mászni ebből. Mire sikerül, talán már Amerika is más lesz.
Lehettem volna persze szolgálatmegtagadó és kihagyhattam volna az egészet. Mehettem volna a börtönbe. Vagy elszökhettem volna. Tudatosan döntesz arról, hogy embereket fogsz ölni. Még ha a lehetőségek nem is annyira vonzók, bármelyiket választhatod. Választhatod a nehezebb utat. De én ehhez gyáva voltam. Féltem azt mondani, hogy „Nem megyek Irakba, basszátok meg, tegyetek velem, amit akartok, ne lássam többé a lányomat se, csukjatok le. Elszököm a világ legtávolabbi sarkába, és többé nem látom a családomat, de háborúba nem megyek.” Végül nem tudtam kiállni emellett és mentem. […]
Mikor egy iraki veterán egy kocsma falának támaszkodva sírdogál és kiabál, nem segít rajta, ha egy másik is mellé guggol és vele együtt sír. Ilyenkor megkeményítem magam, hogy segítsek neki felállni, beültetem a kocsimba és hazaviszem. Az átlag amerikai ilyet nem tenne. Csak bámulnak rád, hogy ennek meg mi baja? Tudod. Úgy néznek rád, mint valami földönkívülire. Ennek meg mi baja? Tűnj el a kocsmámból. Tűnj el az országból. Ne is lássalak. Az emberek szégyellik, ha ilyesmi kerül a szemük elé. Legszívesebben odafordulnék hozzájuk, hogy megmondjam: ti tettétek ezt vele.”

A kötet nyelvezete viszonylag egyszerű, így azoknak is merem ajánlani, akik nem anyanyelvi szinten beszélik az angolt. A magyar kiadás ötletét pedig feltétlenül támogatom…

What Was Asked Of Us – An Oral History of the Iraq War By The Soldiers Who Fought It
Szerkesztette: Trish Wood
Little, Brown and Co. 2006
308 oldal