…mert hit, remény és szeret nélkül elvesztél

Nyilván nem én vagyok az egyetlen, akinek megfordult már a fejében, mihez kezdene, ha maholnap atomháború vagy valamilyen természeti csapás döntené szinte teljes pusztulásba a világot. Számos film és regény készült már eme jövőkép hatására, és egyik sem volt túlságosan rózsás. A fő kérdés számomra az, miért lenne érdemes élni  (vagy inkább túlélni) egy olyan földgolyón, ahol már tényleg nincs miért élni.

Tulajdonképpen ez a kérdés képezi gerincét a jelen könyvnek is. Apa és fia járják az utakat, valamikor a közelebbről meg nem nevezett világvége után. Az anya már nincs velük, ő nem bírta tovább. Élelmük és ruhájuk alig. A tenger felé baktatnak, remélve, hogy ott talán jobb sors vár rájuk. Állandó rettegés az életük: a megmaradt emberekben nem bízhatnak, az ennivalót innen-onnan szedik össze. Az apa mindenáron meg akarja védeni fiát, bár tudja, a legsúlyosabb veszélyt nem az éhezés, a betegség vagy a kannibalizmusra hajlamos rablóbandák támadása jelenti, hanem maga a reménytelenség, mellyel csak úgy küzdhetnek meg, ha önmaguknak is hazudnak. Hit, remény és szeretet – csak ezek segíthetnek már rajtuk.

„Számolatlan követték egymást a napok s az idő ingoványa mindent ellepett. A távolban kígyózó államközi autópályán kiégett és rozsdás autók álltak végtelen sorokban. A lecsupaszított kerékabroncsok a szétolvadt és megszilárdult gumi szürke iszapjába süppedtek körülöttük megfeketedett abroncsgyűrűk. Az elhamvadt és gyerekméretűre zsugorodott holttesteket csak a csupasz ülésrugók tartották. Tízezernyi álmot temetett maga alá örökre elhamvadt lelkük. Továbbmentek. A halott alvilág földjét taposták mint a rágcsálók a mókuskerékben. Az éjszakák síri csendje és síron túli feketesége. A hideg. Alig beszéltek. A férfi szakadatlanul köhögött és a fiú nézte ahogy vért köp. Vánszorgott mellette. Mocskosan rongyosan reményvesztetten. Megállt és rádőlt a kocsira és a fiú továbbment és megállt és visszafordult és a férfi könnyáztatta szemmel felnézett és látta ahogy a fiú az úton áll és visszanéz rá a felfoghatatlan jövőből és úgy ragyog a komor pusztaságban mint valami szentély.”
(273.o.)

Amint látszik, a szerző sajátos írásmódja fukarkodik a központozás megszokott eszközeivel, vagyis pontot és gondolatjelet leszámítva nem is használ mást. A szöveg kietlenségével tehát kicsit a világ kietlenségét is elénk vetíti, hatásosan és könyörtelenül. Az igazán megrázó jelenetek nem is azok, amelyek valamilyen erőszakos cselekményt mutatnak az embertelenségbe süllyedt emberiség végnapjaiból, hanem azok a merengősebb pillanatok, ahol újra és újra rádöbbenünk arra, milyen kilátástalan ez az élethelyzet.

„Kisétált a szürke fénybe megállt és beléhasított a világ végső igazsága. A végrendelet nélkül hajthatatlanul keringő rideg földgolyó. A könyörtelen sötétség. A nap vak parhelionjai láncukat letépve menekülnek. A mindenség összeroppanó fekete űrje. Miközben valahol két űzött vadállat reszket vackára lapuló rókaként. Kölcsönvett napok és kölcsönvett világ amit kölcsönvett szemmel siratunk.”
(130.o.)

Cormac McCarthyt a modern irodalom egyik legjelentősebb írójának tartják. Az 1933-as születésű amerikai regényírónak nem ez az első nagy sikerű regénye, hiszen a Nem vénnek való vidéket is ő követte el, s ebből az alapanyagból készítettek a Coen fivérek díjnyertes filmet. Az út 2007-ben jelent meg, s többek közt elnyerte a Pulitzer-díjat.  A filmváltoztatot egy hónapja mutatták be minálunk. Van tehát miért odafigyelni rá, különösen ebben a modern világban.

Aki már ismeri a történetet és kíváncsi arra, hogy túlélési szempontból mi mindent lehet elmondani róla, annak ajánlom a vonatkozó cikket A vadon szaván.

Az út (The Road)
Írta: Cormac McCarthy
Magvető 2010
Fordította: Totth Benedek
290 oldal