Mert az emberi méltóságot nem lehet elpusztítani…

Nemrég, február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján emlékezhettünk a vörös fasizmus által elragadott több millió emberre. Szinte valamennyi magyar családnak van vagy volt olyan tagja, aki így vagy úgy, de komolyan megszenvedte azokat az éveket. Közülük többen is tollat ragadtak és papírra vetették élményeiket. Placid atya kivétel, hiszen ő maga sohasem írta volna meg, mi történt vele, s nem azért, mert szégyellte. Ézsiás Erzsébet azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és így született meg ez az önéletrajzi kötet, mely nemcsak a kommunizmus mindennapjait tárja elénk, hanem a hit erejét is jól példázza.

Az 1916-ban született Placid atyát papnövendék korában, 1946-ban hurcolták el Pannonhalmáról, koholt vádak alapján, s hamarosan a Gulágon találta magát. Egészen odáig nem tudta biztosan, mi az ő küldetése: itt döbbent rá, hogy papként és emberként legfőbb feladata egy ilyen világban az, hogy társaiban tartsa a lelket.

„Mindegyik börtönömben, így a szovjet fogságban is az volt a legnagyobb problémám, mit akar velem a Jóisten. Nem sietett a tudomásomra hozni, mert neki rendelkezésére áll az örökkévalóság. Csak én vagyok ilyen percembere, hogy azonnal tudni akarom a dolgokat.
A „megvilágosodásom” a Conti utcában kezdődött, de ott még nem vettem észre. Egyedül voltam reverendában. Az oroszok örültek, hogy van egy pópa közöttük, ezért „kitüntetésben” részesültem. Reggeli után – a szárazborsó levest közös lavórból kanalaztuk -, kivittek folyosót mosni és vécét pucolni. Nem valami fényes munka, mert a szovjet ember elítéli a nyugatiak higiéniáját. Ők nem ülnek, hanem állnak a vécére, aztán vagy beletalálnak vagy nem. De legalább kicsit mozoghattam. Ha találtam egy darab újságot, elolvastam, - akkor zajlott a nürnbergi per -, tudósítottam a többieket a cellában. Mindenféle náció ült: nemcsak magyarok, szovjetek és németek, hanem kínaiak, szaracénok, angolok, amerikaiak – világ proletárjai egyesültek ott. A folyosón jött velem egy géppisztolyos, fiatal katona, aki unta magát, ezért dúdolgatni kezdett. Akkor az Úristen oldalba lökött engem: ha ez a jóember énekel, akkor én is énekelhetek valamit. De a szovjet kísérőm nem ismeri a magyar nóta szövegét, úgyhogy az is énekelhetem, hogy „egy katolikus pap takarítja itt a folyosót.”
Tudtam, hogy a folyosó végén levő hat cella a halálkamra. Harmincketten várták ott a kivégzésüket. Azt énekeltem hát, hogy „aki a szentgyónását el akarja végezni, bánja meg a bűneit, megadom a feloldozást.” Akkor még mindezt latinul volt: „ego te basolvo a peccatis tuis.” Erre kerestem egy magyar nóta dallamát – „Nincs cserepes tanyám, sem szűröm, sem subám” -, és fújtam rá a latin szöveget.
De még akkor sem világosodtam meg. Az Úristennek logikátlanságra kellett kényszeríteni a szovjeteket, hogy én mindent megértsek. Mert csak logikátlanságnak lehet nevezni, hogy egy Budapesten kényszermunkatáborra ítélt rabot sopronkőhidai kerülővel vigyenek a Szovjetunióba. Márpedig bennünket, ezerháromszázunkat előbb Sopronkőhidára vittek. Ott elszedték a ruhánkat, hogy fertőtlenítsék, kaptunk egy vödör vizet és egy diónagyságú szappant a mosakodáshoz. Ahogy ott állok anyaszült meztelenül, odajön hozzám egy hasonlóan pucér fiatalember, és azt kérdezi:
- Te énekeltél azon a folyosón?
- Én.
- Nem tudod, mit jelentett nekünk ez a halálkamrában! Amikor meghallottuk az éneked, összenéztünk, és elkezdtünk suttogni, milyen csodálatos az Isten! Ha nem tudunk megbékélni a sorsunkkal, nem tudunk megbékélni a géppisztolyos gazemberekkel, akkor legalább Vele béküljünk meg. Attól kezdve megváltozott a légkör a halálkamrában…
Ott, a fertőtlenítőben, lemeztelenített testtel és lélekkel értettem meg, hogy ez az Úristen akarata velem. Én nem diákokat fogok tanítani, ahogy elterveztem. Nekem az lesz a dolgom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Ez volt a hivatásom a lágerben tíz évig. Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rámtalált az életfeladatom.”
(61-63. o.)

És ezt is tette. Tíz évet töltött odakint, s végül azon szerencsések közé került, akik hazatérhettek. Az élmények nem törték meg őt, és kitartása révén tanúja lehetett a kommunista rend összeomlásának is, évtizedekkel később. Egy személyes találkozó alkalmával fogalmazott így: „A Szovjetunió tíz éven át akart engem megtörni. Nem sikerült nekik. Most nézzék meg: én még mindig itt vagyok, de hol van már a Szovjetunió?”

„Összebeszéltünk az egyik lágerben, hogy karácsonyestet tartunk, akármi történik is. Noha december 24-e munkanap volt. Jóban voltam a főnökömmel, akinek volt egy négyesztendős, beteg kislánya. Megkértem, hadd csináljak neki jolkát. Az erdőről hozattam a fogolytársaimmal egy pici fenyőt, papírdíszeket akasztottam rá, ez lett a mi karácsonyfánk is Szenteste. […] Imádkoztunk, énekeltünk, gondoltunk az otthonainkra, próbáltuk elfelejteni a nyomorúságunkat. Hirtelen nyílik az ajtó, és bejön egy Sztálin-díjas szovjet költő, Ivan Fagyejevics Szolovjov. Ránk néz, aztán kimegy. Azt hittük, megy egyenesen a parancsnokságra feljelenteni az összeesküvést. Húsz magyar együtt – ez csak összeesküvés lehet, ami a Szovjetunióban a legnagyobb bűn! Másnap találkozom vele, és meghatottan azt mondja:
- Tudod, hogy engem ateistának neveltek. De hogy ti ilyen körülmények között, a hitetek alapján tudtok mosolyogni, ennél nagyobb istenérv nekem nem kell!
Földbe gyökerezett a lábam Isten újabb csodájától, hogy az öröm is lehet istenérv!”
(96-97. o.)

Ez a kötet természetesen nem kizárólag a Szovjetunióban töltött tíz embert próbáló év krónikája, hanem Placid atya élettörténete. Viszonylag rövid terjedelme és közvetlen, emberi stílusa révén mindenki, még a nem hívő ember számára is olvasmányos, ugyanakkor mélyenszántó és örökké emlékezetes darab.

A hit pajzsa – Olofsson Placid atya élete
Írta: Ézsiás Erzsébet
Papirusz Book, 2004
168 oldal