Stallone negyedíziglen is megmutatja
Hát ezt is megértük… Eleinte csak egy rossz viccnek tűnt az egész, hogy Sly újra belebújik egyik legemlékezetesebb figurája bőrébe, így kábé húsz év múltán, de nem. Némi előítélettel ültem be megnézni a filmet, de pozitívan csalódtam.
Mielőtt arról szólnék, hogy tulajdonképpen milyen is lett a negyedik rész, visszakanyarodnék a múltba, ahhoz, hogy honnan is indult ez az egész. Az első film 1982-ben került az amerikai mozikba, és pár év múlva nálunk is feltűnt, persze hangalámondásos kalózvideón. Érdemes tudni, hogy David Morrell regénye alapján készült, melyet nálunk a Victoria Könyvkiadó dobott piacra 1989-ben. A különbség a kötet és a film között sajnos jelentős – mivelhogy a könyv lényegesen árnyaltabb.
Az alaphelyzetet nyilván mindenki ismeri: egy vándorló vietnami veterán érkezik egy kisvárosba, és a rendőrfőnök meg akar tőle szabadulni. Rambo azonban már megelégelte, hogy állandóan a kivert kutya szerepét osztják rá, ezért visszaballag a városba, amivel kiérdemli, hogy rács mögé dugják, ahonnan viszont megszökik, beveszi magát a rengetegbe, és egyenként száll szembe a nyomába szegülő rendőrökkel.
Az első film mindezt meglehetősen leegyszerűsítve mutatja be – olyannyira, hogy röpke 90 percbe és egy közepes akciófilmbe bele is fért az egész. A könyv ezzel szemben – nyugodtan mondhatom – inkább lélektani dráma, némi erős akcióval fűszerezve. Itt esélyünk van megismerni mindkét főszereplő gondolkodását, motivációit, és így bizony a rendőrfőnök sem az az egyszerűen gonosz fakabát, akit a filmben látunk. Az akció pedig kidolgozottabb - igaz, a filmváltozathoz néhány kellően drámai pluszjelenet is készült. Rambo alakja a filmvásznon vált azzá, amivel manapság azonosítják: a magányos gyilkológéppé. Kár, hogy eredetileg nem teljesen erről szólt a dolog. Rambo ugyanis teljesítette a kötelességét, megjárta a poklot, hazatért, de odahaza nem maradtak barátai, nincs munkája, senki sem bízik benne, ezért vándorol állandóan. Az esze viszont a helyén van, és nem rendez vérfürdőt a saját szórakoztatására. Ha viszont rákényszerítik…
Nem kétséges tehát, hogy a producerek kommersz formában adták vissza a filmvásznon azt, ami első látásra kellett egy akciófilmhez, a többit pedig hagyták a fenébe. Ennek megfelelően a befejezés is lehetővé teszi a folytatások elkészítését, hiszen a könyv végén Rambo meghal, míg a filmben „csak” letartóztatják. Ezért mondanám azt, hogy az első film a leggyengébb mind közül, míg könyvváltozata igenis figyelemreméltó.
Három évvel később elkészült a második rész, melyben Rambót kihozzák a fegyenctelepről, hogy felderítő akcióban vegyen részt, melynek célja Vietnamban rekedt amerikai hadifoglyok lokalizálása. John visszatér tehát oda, ahol őt magát is fogva tartották sok évvel azelőtt. A második filmet finanszírozók között valószínűleg szép számmal akadtak, akik szilárdan hitték, vannak még (1985-ben) amerikai hadifoglyok Délkelet-Ázsiában. A film pedig megmutatja, szerintük mi a legmegfelelőbb módja a fiúk hazahozatalának… A politikai célzat tehát benne a filmben, sokkal inkább, mint az első résznél.
A harmadik epizód újabb három év múlva érkezett. Rambo ezúttal Afganisztánba megy, hogy kiszabadítsa fogságba esett barátját, Trautman ezredest. Az aktuálpolitika megint kiérezhető a műből: a szovjet hadsereg saját Vietnamját éli meg az afgán hegyek között, s az amerikaiak végre saját szemükkel láthatják, ki az igazi elnyomó – újabb fricska az orosz medve orrára. Az eredeti Rambo-filmek közül talán ez a leghitelesebb, függetlenül attól, hogy hősünk ismét véghezvisz néhány túlságosan is hajmeresztő mutatványt – de végül is ő John Rambo.
És végül a jelen: Sylvester Stallone saját rendezésében megint találkozhatunk az ázsiai őserdőben éldegélő, immár valóban öregedő veteránnal, aki közömbös a külvilággal szemben, de ugyanolyan kemény, mint anno. Egy jószolgálati misszió kérésre segít egészségügyi ellátmányt vinni a burmai éhezőknek, s nem sokkal később kénytelen ő is beavatkozni ezeknek az embereknek a megmentésébe. A háborús övezetben mészárszéket rendező burmai katonaság pedig nem érdemel könyörületet: Rambo kíméletlenül lesújt, íja, kése és egy sebtiben zsákmányolt géppuska segítségével.
Némiképp módosult a felállás: Rambo ugyanis, ahogy öregszik, úgy „szorul rá” egyre inkább mások támogatására. A második részben egy nő, a harmadik részben a fél mudzsahed haderő állt rendelkezésére, itt és most pedig egy kis létszámú zsoldos alakulat (nomeg az ötvenes géppuska) oldalán esik neki az ellennek. Akrobatikus elemeket már nemigen látunk tőle, de ez így hiteles.
Fura érzés volt ugyanazt a figurát látni ennyi év után, ráadásul moziban. A nézők többsége – ahogy a nagy átlag – nyilván ismerte John korai munkásságát. Talán ennek köszönhető, hogy a főcímet és a rendező nevét halk ováció kísérte. Ami ezután következett, az pedig pontosan az volt, amit az ember egy Rambo-filmtől elvárhat – se több, se kevesebb. És működött! Ez a film a maga kategóriájában igenis működik. A stáblistánál feltörő taps mutatja, hogy nemcsak én éreztem így.
Köszönjük, Sly.
Értékelés: 9/10
John Rambo (John Rambo)
Lionsgate (2007)
Akció (88 perc)
Rendező: Sylvester Stallone
Szereplők: Sylvester Stallone, Julie Benz
Zene: Brian Tyler
