Akik nem adják fel
Az ötvenes-hatvanas években az amerikai stúdiók csak úgy ontották magukból a háborús filmeket, és ezek közül többre a mai napig emlékszünk, de legalább ugyanennyi eltűnt a süllyesztőben – és általában okkal. Az Elsöprő túlerő ez utóbbiak közé sorolható, hiába tűnik fel benne jó pár híres és tehetséges színész…
A második világháború távol-keleti hadszínterén járunk, valahol a burmai dzsungelben. A Tom Reynolds százados által vezetett kis létszámú, de multinacionális OSS-alakulat a dzsungel mélyén tör borsot a megszálló japán hadsereg orra alá, soraikat pedig az általuk kiképzett őslakosok egészítik ki. A parancsnoknak két fronton is helyt kell állnia, hiszen az ellenség mellett időről időre saját feletteseivel is meg kell küzdenie.
Az Elsöprő túlerő szimpla háborús kalandfilmként indul, ahol eleinte nem kapunk többet, mint a korszak más, melldöngető eposzaiban: Frank Sinatra keménykezű, fásult tisztet alakít, akinek tele már a bakancsa a főhadiszállás hozzáállásával – ő viszont igenis törődik embereivel és mindenképp ki akarja harcolni, ami jár nekik, miközben persze a japcsiknak is keményen oda akar vágni. Ehhez a kettős küzdelemhez a forgatókönyvíró hozzácsapott egy szépséges hölgyet, méghozzá Gina Lollobrigida személyében, hogy a nem kicsit közhelyes háborús románc tovább bonyolítsa a helyzetet. Eddig tehát még semmi különös, de aztán a film utolsó harmadában kapunk egy fokozottan kockázatos küldetést és aztán a drámai vonal is hozzáadódik, amikor hőseink rádöbbennek, hogy most kivételesen nem is a japánok jelentik az igazi veszélyt… Ez és a hadbírósági tárgyalás fenyegető árnyéka tehát valamicskét javít a helyzeten, itt már elhinnénk, hogy komolyabb (sőt, komorabb) mondanivaló is keveredett a történetbe, de a lezárás természetesen inkább a hepiendet támogatja, vagyis tetten érhető a hazafias „inkább-ne-vegyük-el-a-publikum-kedvét-a-háborúzástól”, illetve „a-hadseregben-is-vannak-azért-rendes-emberek” üzenet.
Frank és Lollo mellett ott van még Steve McQueen vagy Charles Bronson, akiknek – más filmek révén már tudjuk – jól áll a kemény katona szerepe, más kérdés, hogy olyan marginális szereplők, hogy futólag ugyan integethetünk nekik bizonyos jelenetekben, de tálentumukat éppen csak, hogy meg tudják villantani egy-egy sablonos szerepben. A brit Peter Lawford megjelenése ezzel szemben kellemes meglepetés volt: aki nem emlékezne rá névről, A leghosszabb napban ő alakította Lord Lovatet, de szerepelt az Ocean's Eleven eredeti, 1960-as változatában is. Mindenesetre a színészi játék tekintetében senkit nem tudnék kiemelni, bár a film súlya ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk. A dialógusok hol csattanósak, hol enyhén sablonosak, de összességében nem tesznek hozzá sokat a végeredményhez.
A csatajelenetek sehol nem lépnek túl a kor színvonalán: bazi nagy robbanások, csípőből kaszáló színészek, kötelességtudóan elhulló mozijapánok, ma már mindenképpen művinek ható képsorokon, melyek egyszerűen gyönyörűen meg vannak világítva… Igen, ez utóbbi mindenképpen a film erőssége. Az operatőr, William H. Daniles olyan remek munkát végzett, hogy az már itt-ott magát a hitelességet rontja. Ettől függetlenül tényleg szemet gyönyörködtető képsorokat tett le az asztalra, melyek egyes nagytotáloknál vagy épp Gina szépségének kiemelésénél komoly esztétikai élményt nyújtanak.
A verdikt tehát egyértelmű: ha már százszor láttad a többi háborús klasszikust, és kíváncsivá tettelek, nézz bele nyugodtan, de ha kényes ízlésű vagy, inkább válassz mást holnap estére – választék van, bőven. Mellesleg, a filmet DVD-n kiadták nálunk is, angol, német és spanyol hangsávval, angol, magyar, német és több más felirattal. Extrából nem meglepő módon mindössze egy előzetes került.
Van jobb a műfajban.
Értékelés: 5/10
Elsöprő túlerő (Never So Few)
Warner Bros. 1959
Háborús (119 perc)
Rendező: Edmund Grainger
Főszereplők: Frank Sinatra, Steve McQueen, Gina Lollobrigida
Zene: Hugo Friedhofer
