Brigantikommandó
A mozitörténet egyik legnépszerűbb és leghíresebb háborús kalandfilmje, mely nem is annyira hitelességével, mintsem kiváló jellemábrázolásával tört utat magának a háborús filmek mezőnyében. Robert Aldrich alkotása – mindenfajta kritika ellenére – kiállta az idők próbáját, és immár bő negyven éve nemcsak a háborús filmek kedvelőinek nagy kedvence.
1944 tavasza. Az Olaszországból áthelyezett Reisman őrnagy új megbízatást kap: tizenkét elítéltből kell elit kommandót faragnia, hogy lecsapjon velük egy francia kastélyra, melyet magas rangú német tisztek szórakoztatására rendeztek be. Az elítéltek persze távolról sem megszeppent kiscserkészek, úgyhogy még mielőtt elkezdődne a felkészülés, több kört is kell futni, hogy tisztázódjon, ki a főnök. A kis csapat lassan összekovácsolódik, a bevetés napja pedig egyre közeledik…
Lee Marvin, aki a katonaszerepeket saját háborús élményei révén mindig is könnyűszerrel személyesítette meg, talán legemlékezetesebb alakítását nyújtja Reisman őrnagyként. Persze nem ő az egyetlen emlékezetes színész itt: a fegyencek – akik közül több világsztár is helyet kapott – legalább annyira felelősek a film hangulatáért és sikeréért, mint Marvin. Telly Savalas, a bepörgött vallási fanatikus Magot (a név jelentése: féreg), Donald Sutherland a bárgyún vigyorgó Pinkley, vagy Clint Walker a jószívű, nagydarab Posey szerepében, John Cassavetes az állandó bajkeverő Frankóként, és a más háborús filmekből ismerős Richard Jaeckel mint Bowren őrmester. Még a mellékszerepekben feltűnő arcok is említést érdemelnek, de persze a humorban gazdag forgatókönyv sem utolsó, melyet Nunnally Johnson és Lukas Heller követett el, E.M. Nathanson hazánkban is kiadott regénye alapján. Ez utóbbiról személyes véleményem, hogy ugyanúgy a karakterekre épül, mint a film, ám nélkülözi mindazt a fordulatosságot és izgalmat, ami nélkül a moziváltozat bizony csúfos bukást eredményezett volna. Mindenesetre kissé csalódáskeltőnek tartom a könyvet, pláne a film után.
De mi köze ennek a filmklasszikusnak a D-naphoz? Nos, furcsa hiánya a kiváló és máig idézgetett magyar szinkronnak (benne Sinkovits Imre, Inke László, Gálvölgyi János vagy Bujtor István hangjával), hogy nem derült ki belőle, a végső felvonást képező akció bizony a partraszállás éjszakáján következik be, mikor is a német vezérkar megtizedelése komoly hátrányt okozhat az Európa-erőd védőinek… A szemfülesebb nézők csak azt szúrhatták ki, hogy a kastély vendégkönyvében jól látható a június 5-i dátum (amelyet Charles Bronson sikeresen letintázik, ugyebár.)
A hatalmas siker után folytatás is készült. Sajnos… A második részben még szerepet kapott a – már erősen öregedő – Lee Marvin, de ez sem mentette meg a filmet. A harmadik, majd a negyedik(!) részben Telly Savalas alakította Reismant, de ez a tény sem javított a helyzeten. Tulajdonképpen mindegyik folytatás egy-egy pofátlan másolata volt az első résznek, annak eredetisége és kiváló színészgárdája, nomeg egy rendes forgatókönyv nélkül, a tizedrangú akciófilmek stílusában.
A magyar DVD-kiadás pár évvel ezelőtt jelent meg, példás kivitelben. Az újrakevert angol hangsáv mellett ott van az őseredeti magyar szinkron, angol és magyar felirattal. Tengernyi extrát kapunk: audiokommentár, bevezető, két új dokumentumfilm, egy korabeli toborzófilm Lee Marvin szereplésével és egy korabeli kisfilm, plusz a fent említett, 92 perces folytatás (A piszkos tizenkettő – A következő küldetés). Hát igen.
Megunhatatlan klasszikus.
Értékelés: 10/10
A piszkos tizenkettő (The Dirty Dozen)
MGM 1967
Háborús kalandfilm (143 perc)
Rendező: Robert Aldrich
Szereplők: Lee Marvin, Charles Bronson, John Cassavetes
Zene: DeVol