Koncertshow a Papp László Sportarénában
Aki ismer, tudja, hogy mennyire közel áll hozzám a James Bond-sorozat, s ez a rajongás nem szorítkozik csak a játékfilmekre, bizony odavagyok a filmzenéért is. Ezért is figyeltem fel tavaly ősszel a Best of Bond Symphonic című koncertshow hírére, amelyet eleinte december elejére ígértek, aztán sutty, hirtelen áttették idén március 19-re.
Az apropót egy kerek évforduló adta, ugyanis tavaly volt 60 éve, hogy a mozikban is útjára indult a regényként amúgy már 1953 óta hódító széria, méghozzá Sean Connery főszereplésével. A hat évtized alatt pedig 25 (+2) nagyjátékfilm, további regények, képregények, sőt kiállítások tettek róla, hogy egy életre megjegyezzük a 007-es ügynök nevét és kalandjait. Ez így persze nagyon szép és jó, de hogy sikerült a már említett budapesti koncert? Következzék egy rövid beszámoló.
Először is meg kellett állapítanom, hogy a kijelölt nézőtér úgy 95%-ban megtelt, ami kellemes meglepetés volt (ugyanis a halasztás hallatán egyből arra gondoltam, hogy nemigen ment a jegyeladás, ezért kellett az egészet későbbre tenni). Házigazdaként Kautzky Armand színművész lépett a színpadra, aki tudvalevőleg négy Bond-filmben volt Pierce Brosnan magyar hangja. A választás ilyenformán telitalálat, szomorúbb, hogy kissé felkészületlenül állt a közönség elé, és például 60 év helyett 50 évre taksálta a széria korát, illetve néha a közönség helyett minősítette az előadott produkciókat. Ettől függetlenül nagyon örültem, hogy ő is megjelent, továbbá, hogy szerepeltetését nem akarták túlzásba vinni (értsd: nem szakította meg minden egyes dal után a műsor folyását, hanem egy-egy nagyobb blokk után tért vissza).
A Danubia Zenekar és Tassonyi Zsolt, az Operettszínház karmestere szerintem kitett magáért. Fontos, hogy nemcsak a slágerek kíséretében működtek közre, hanem természetesen a Dr. No főcímzenéjét is előadták, emellett pedig több instrumentális egyveleggel is készültek, megidézve az átlagnéző számára talán kevésbé ismerős dallamokat. Véleményem szerint ezek is remekül működtek, talán csak egyik-másik hosszából csíptem volna pár percet a túlságosan is hasonló részek miatt.
A hangosítást viszont már kritizálnom kell. Ez ugyanis enyhén szóval nem volt százszázalékos, egyes hangszereket alig lehetett hallani, holott több olyan dal van, például a Live and Let Die, ahol az eredeti előadók pár helyen tényleg istenesen belecsapnak a húrokba, ezt pedig szerettem volna itt is hallani, de hiába. Az sem volt profi dolog, hogy egy-kettő (de tényleg nem sok) kivetített háttérjelenetnek volt saját hangsávja, de zavaróan hangos, sőt zavaróan felesleges, ezeket pedig nem némították le, holott tényleg nem tettek hozzá semmit az élményhez, csak elfojtották az énekesek hangját.
És ha már a színpadtechnika… A fénytechnika felelősét elmarasztalnám, egyrészt mert több más koncerthez hasonlítva szerintem max átlagos volt a teljesítménye, másrészt mert elég udvariatlan dolog kiégetni a nézők retináját (az nyilván más, ha pár másodpercre akarja őket elvakítani, hogy ezzel is hangsúlyozza a díszletváltást vagy valami más drámai eseményt, de itt csak szimplán piszok zavaró volt). A háttérvetítések alkotójára sem tudok jót mondani, és ehhez hozzátartozik az is, hogy az utóbbi években jó párszor jártam a Sportarénában mindenféle koncerten, és már szabályosan unom azt a vizuális stílust, amit ő képvisel. Azt elfogadom (bár nagyon sajnálom), hogy a magas jogdíjak miatt a szervezők nem vásárolták meg a James Bond-filmek képsorait (talán picit el is vonták volna a figyelmet az előadókról), de az ezek helyett betett, picit fapados, végtelenített CGI-képsorok kicsit sem emelték az esemény fényét. Tágabban köthetők voltak az adott dalhoz (kivéve azt a Mogadishu felett köröző Black Hawk helikoptert, aminek ráadásul még a kelepelését is el kellett viselnünk, lásd feljebb), de én úgy érzem, váltani kellene.
Az énekesek fellépését időnként kísérő táncosokat látva más is megfogalmazódott bennem a színpad kapcsán: az, hogy ennyien képtelenek voltak a teret igazán benépesíteni. Más szóval érdemesebb lett volna talán kisebbre venni a díszlet szélességét, esetleg a zenekar tagjait jobban betagolni a színpadi térségbe (amit szerepük révén amúgy is megérdemeltek volna). Az énekesek többsége nem mozgott annyit fellépés közben, hogy ezt a hatalmas térséget kihasználhassa.
És akkor térjünk is rá a lényegre, vagyis a szólisták teljesítményére. A Budapesti Operettszínház művészei, név szerint Füredi Nikolett, Janza Kata, Nádasi Veronika, Polyák Lilla, Dolhai Attila és Homonnay Zsolt lépett fel. Nagy általánosságban a hölgyek éreztek rá jobban a témára és a dalokra, s erre a legjobb példa a koncertet záró Skyfall volt, emlékeim szerint Polyák Lilla előadásában. Hozzátenném, angol kiejtésük is jobb volt, illetve a dalszövegek kapcsán is jobban teljesítettek, mint férfi partnereik. Ezt azért emelem ki, mert az uraknál tényleg megütötte a fülem néhány bántó tévesztés, ami itt-ott még elmegy, de a “From Russia with love” sor, az bizony minden előfordulásakor “from”-mal kezdődik, és az, hogy “To Russia with love”, eléggé rosszul esett a dal fináléjában. Apróság? Lehet. De tudván, hogy mennyit fizettem a jegyért, hány hónap halasztást (és így mennyi plusz próbalehetőséget) kaptak a művészek, illetve hogy alapvetően ez a szöveg nem olyan bonyolult és hosszú, mint mondjuk a Queen együttes Innuendója, az én szememben ez komoly negatívum. A dalok kiosztása sem volt mindig szerencsés; az eredetileg a zengő hangú Tom Jones által felénekelt Thunderball ereje például nem tudott kibontakozni a kérdéses művész előadásában. És ehhez azt is hozzácsaphatnánk, hogy ki hogyan mozgott és létezett a színpadon. Ebben a témában egy barátom észrevételét tudnám felhozni, nevezetesen, hogy az eredeti dalokat könnyűzenei előadók énekelték fel, ezen est fellépői pedig operetténekesek voltak. A két kategória képviselői pedig nyilván máshoz vannak szokva, általában mást énekelnek, máshogy is lépnek fel. Ennek következtében azt éreztem, némelyik úr nem tudott alkalmazkodni… Lehet, hogy érdemesebb lett volna a magyar könnyűzene aktív énekesei közül toborozni egy ilyen jellegű koncertre? Erősen lehetséges.
A Best of Bond Symphonic összességében csalódást okozott, és ahogy a nagyobbrészt illemtudóan bátortalan tapsot hallgattam, arra jutottam, nem vagyok ezzel egyedül. Az alapötletet támogatom, nem mintha a közeljövőben újra számíthatnánk bármi hasonlóra (de talán a 70. évforduló kapcsán történik valami). Valahogy az egész koncertből hiányoltam azt a grandiózus megközelítést és profi végrehajtást, amit a James Bond név szívem szerint megkövetelne… (Ja, és az 500 forintos ruhatári díjat is sokallom. Ilyen jegyárak mellett ez olyan, mintha vennék egy Aston Martint, és külön kellene fizetnem a visszapillantóért.)
