Revell 1:72
A Luftwaffe csodafegyvereinek makettváltozataiból több cég is válogatott az utóbbi évtizedekben, de ilyen téren kétségtelenül a Revell viszi a pálmát, ahol a jelek szerint valóban szívükön viselik a hazai repüléstörténet úttörő, még ha nem is mindig életképes megoldásait. Ebből következően már a kilencvenes években készültek vonatkozó termékek, bár emlékeim szerint csak az ezredfordulón vágtak bele igazán a lecsóba.
Az egyik ilyen csodarepülő a Horten Go 229 volt. Megalkotói, a Horten fivérek már a harmincas években foglalkoztak csupaszárny konstrukciókkal, eleinte vitorlázógépek formájában. A Légügyi Minisztérium támogatta a koncepciót, így a testvérek folytathatták a hosszas tervezőmunkát. A Go 229-es fémépítésű törzse csőszerűen fogadta be a pilótafülkét, a két sugárhajtóművet és a futóművet, a szárnyegység pedig túlnyomórészt fából készült. 900 km/órás sebességet és kéttonnányi fegyverzetet ígértek a típussal, illetve több alváltozatot (köztük távolsági bombázót és vadászbombázót), azonban az első három prototípus csak 1945 februárjában szállt fel, s ezek még gyermekbetegségektől szenvedtek: több is megsemmisült tesztelés közben, de a nyersanyaghiány és a közeledő front miatt amúgy is félbe kellett hagyni a projektet. Mindenesetre előremutató konstrukció volt, mely nemcsak szerkezeti kialakítása, hanem egy speciális lakk használata folytán is lényegesen kisebb radarjelet vert vissza, mint a kortárs típusok. Sebessége felülmúlta a 800 km/órát és nagy magasságban is jó manőverező képességet mondhatott magáénak. Két 30 mm-es gépágyú került beépítésre, illetve levegő-levegő rakétákkal akarták ellátni. Az amerikaiak a háború lezárása után még kísérleteztek a repülővel és később az Egyesült Államokba szállították az egyik darabot, mely a National Air and Space Museumba került, ahol restaurálására évtizedeket kellett várni.
A Revell makettje összesen 61 darabból áll és a legtöbb alkatrészt a futómű teszi ki. A bontás itt-ott kissé bonyolultnak tűnik, és a festést szinte azonnal meg kell kezdeni a később nehezen elérhető területek folytán. A fülke kidolgozottsága erős közepes: a műszerfal matricás, az ülés pedig átlagos. A gépágyútér nyithatóra is megépíthető és emiatt a két fegyver závárzatát is megépíthetjük. Az illeszkedés összességében sajnos nem tökéletes, így az orrnál és a szárnyak csatlakozási pontjainál is szükség volt szintbe csiszolásra. Másutt egyszerűen csak óvatosan kell haladni a ragasztással, mert kis ragasztási felületek is adódnak, például a futómű esetében. Mindezek következtében az építés nem is olyan egyszerű feladat a makett méretéhez képest.
Kétféle jelzéssort kapunk. Az egyik a „kék négyes” a JG400 kötelékéből, szögletes álcamintákkal (RLM 81 és 82 rejtőszínekkel). A másik gép a „vörös tizenhármas” ugyanabból az alakulatból, szintén szögletes mintázattal (de RLM 74 és 75 színekkel). Ez utóbbit választottam, mivel az orrnál látható Münchausen figura nagyon feldobja. A horogkereszt természetesen nem szerepel a matricalapon, így ezt egy másik ívről pótoltam. A jelzések többségével nincs gond, de a szaggatott vörös vonal hordozófilmje még lakkozás után is túlontúl jól látszik...
Végre szórópisztolyom is szerephez jutott, s ezzel gyerekjáték volt némi maszkolás után felfújni az álcaszíneket, illetve az orr alsó felén látható sárga foltot. A két részből álló kabintetőt Humbrol maszkolóval takartam ki, és ezután fújtam le. A panelezést sötétszürkével végeztem, de a MÍG-gyártmányú kékesszürke átmosófolyadék is szerephez jutott az alsó felületeken. Minimális koptatást végeztem a törzsön, mivel viszonylag új állapotában akartam bemutatni a gépet.
A végeredmény egy érdekes, rájaformájú masina, mely bármelyik gyűjteményben jól mutat és 1:72-ben sem foglal sok helyet — nem úgy, mint valamivel testesebb csupaszárny nagytesója, mely a következő bemutatandó makett lesz.
