Duke Nukem épp nem ért rá. Chuck Norris sem. Maradt Nantz őrmester és szakasza…
Hollywoodi körökben a jelek szerint kötelező néhány évente elővenni az UFO-invázió témáját, de ha azt nem is, akkor valamit, ami legalább nyomokban hasonlít ahhoz (lásd Cloverfield), esetleg finomított formában ugyanaz (Transformers). Ezeket az alkotásokat persze nem az eredetiségük miatt nézzük meg, és a fenti filmről ez már az első előzetes megjelenése idején tudható volt. Engem mindenesetre izgatott, hogy mit lehet ebből kihozni a gyalogosok szemszögéből…
2011 augusztusa egy unalmasnak ígérkező napján Nantz törzsőrmester épp leszerelni készül a tengerészgyalogságtól, húsz év – nem mindig dicső – szolgálat után. Amit azonban a meteorológiai szolgálat meteorrajnak vélt, arról hirtelen kiderül, hogy idegen lények armadája, melyek a tengerparti nagyvárosok körzetében érnek vizet és enyhén szólva nem a homokos strandokra kihelyezett hot-dog-standok készleteinek felvásárolása a céljuk. Nantz és emberei nemsokára már Los Angeles partközeli kerületeinek kiürítésében segédkeznek… Elkezdődik a csata az emberiségért, de főleg az Egyesült Államokért. Már megint.
Mielőtt még valaki rákérdezne, nem, ez nem Michael Bay legújabb agymenése – a művet a horrorfilmjeiről ismert Jonathan Liebesman követte el. A főszerepben Aaron Eckhart (A sötét lovag) és Michelle Rodriguez (Machete, Avatar, SWAT), de kisebb szerepekben feltűnik még Bridget Moynahan (Fegyvernepper, Beavatás), Ramon Rodriguez (Transformers 2, Drót) vagy Michael Pena (Orvlövész, Gyávák és hősök).
A forgatókönyv nincs agyonbonyolítva: csavarok nemigen vannak, a hangsúly a látványon és az akción nyugszik. A karakterek többsége is egyszerű, mint a föld (még ha maguk a színészek nem is rosszak), és bizony a kliséktől sem sikerült elszakadni: a zöldfülű hadnagy és a veterán őrmester konfliktusa például sokszor látott elem. Viszont szerencsére az írók itt nem kezdtek magasröptű elemzésekbe az idegen életformák legyőzését illetően (lásd A függetlenség napját, ahol a földi kompjuter-vírusokat elméleti szakembereink alkalmasnak találták az UFO-had központjának megbénítására), hanem az egyszerű gyalogbaka józan paraszti eszére hagyatkozva küldik hőseinket vadonatúj elnyomóink visszaszorítására.
Filmes vonalon amúgy is érezhető az utóbbi bő egy évtizedben az a tendencia, hogy akármiről is legyen szó, maradjunk minél közelebb a realitások talajához: tehát ha Miller századossal szállunk partra Normandiában, úgy fütyüljenek a golyók, hogy a nézők fedezéket keressenek az ülések mögött, vagy ha James Bond egy rosszfiúval csap össze, akkor ne finomkodjon, hanem verje szét. Mindez a megközelítéstől függően lehet rádöbbentő hatású, vagy egyszerűen életszagú, olykor viszont céltalanul erőszakos. Itt és most az életszagúság jön át: határozottan tetszett, hogy a film a kisember szemszögéből operál, méghozzá végig, nem elbagatellizálva a veszteségeket, és nem csinálva szuperhősöket se katonából, se civilből. A megszokott amerikai heroizmust nagyrészt megfékezték vagy megszelídítették, vagyis az elárvult kisfiút vigasztaló bátorító mondatokat, a számszerűleg kissé túlzásba vitt „Vissza? – Soha!”-felkiáltásokat és persze a zárójelenetet leszámítva nem is nagyon éreztem azt a ma már kínos hősködést, ami pedig adta volna magát.
A látvány és az effektusok természetesen magasztalhatók, de – lássuk be – ez ma már kizárólag pénz és nem annyira szakértelem kérdése. A dokumentarista (bár sokak szerint inkább amatőrfilmes) jelleget megint csak kézikamerát idéző felvételek erősítik, melyek – most kivételesen talán – nincsenek is annyira túlhúzva, de a hangulathoz tényleg hozzátesznek. A filmzene is megteszi, még ha Brian Tyler instrumentális számai inkább csak atmoszférikusak, és nem különösebben eredetiek.
Röviden tehát egy kis Cloverfield, egy kis Black Hawk Down, egy kis Transformers és egy egész pici darab A függetlenség napjából. Sci-fi akciófilmként összességében szórakoztató, de inkább a férfiközönség számára, és egynél többször nem feltétlenül. Amerikában az első hétvégén szépen jövedelmezett, és a látványvilág okán valószínűleg Európában is többen nézik meg moziban, mint ahányan letöltik. Én pedig máris türelmetlenül várom a folytatásokat, a Csata: New York, a Csata: Tokió, a Csata: Leningrád és a Csata: Nagykanizsa című filmeket, melyek – nem kétséges – hamarosan elkészülnek. Addig is Semper Fidelis.
Látványos csihi-puhi sok-sok ufóval és pár bőrnyakúval.
Értékelés: 7/10
A Föld inváziója – Csata: Los Angeles (Battle: Los Angeles)
Columbia 2011
Sci-fi, háborús, akció, dráma (116 perc)
Rendező: Jonathan Liebesman
Szereplők: Aaron Eckhart, Michell Rodriguez
Zene: Brian Tyler
