Amikor a szerelem volt a legsúlyosabb bűn

Csaknem tizenöt éve már, hogy a magyar mozikba került ez a film, én pedig angoltanárommal és egyes osztálytársaimmal együtt tekintettem meg a premier utáni héten – alapvetően azért, mert akkoriban éppen a korai amerikai irodalomról és történelemről tanultunk. Nem tudom, az átlagnézőnek mit adott, de nekem, aki akkoriban igencsak el volt merülve Anne Hutchinson, John Smith kapitány és a többiek vonatkozó munkáiban, maradandó élményt nyújtott…

A történet a 17. században játszódik, amikor az amerikai angol gyarmatokra egyre több puritán érkezik a vallásüldözés elől menekülve. Hester Prynne, a gyönyörű és fiatal asszony férjét megelőzve lép partra a később Bostonra keresztelt városka kikötőjében, és az itteni nőkre nem jellemző elszántsággal egymaga kezd hozzá leendő otthonuk kialakításához. A kényszerből férjezett szépség azonban hamarosan beleszeret a helyi tiszteletesbe, Arthur Dimsdale-be, aki még az Úr hűséges szolgájaként sem tud ellenállni a románcnak, főleg, hogy nemsokára hírét veszik a férj állítólagos halálának. A törvénytelen szerelem gyümölcse azonban megérkezik – Hester gyermeket vár, a városi elöljárók pedig tudni akarják, ki az apa. Hester innentől fogva mellén kell viselje a házasságtörés jelét, a skarlát A betűt...

A regény írója, Nathaniel Hawthorne (1804-1864) a 19. századi amerikai irodalom egyik legjelentősebb alakja volt. Szegény családból származott, de mindenképp íróként akarta megkeresni a kenyerét – olykor azért kénytelen volt másfajta munkákat is vállalni. Kortársai és barátai között tudhatta többek között Longfellow-t, Emersont vagy Herman Melville-t.  Esszéket, novellákat, később regényeket írt, melyek túlnyomórészt a puritán Új-Anglia történelmi eseményein alapulnak, s komoly szerepet kap bennük az eltitkolt bűnök nyomasztó hatása. Legsikeresebb és legismertebb műve épp A skarlát betű, mely 1850-ben jelent meg, s melynek révén végre anyagilag is egyenesbe jött.

A regényt többször is megfilmesítették (első alkalommal már a némafilm korában). Az 1973-as német változat például a Magyar Televízióban is sugárzásra került, s ez – a hollywoodi változattól eltérően – hűen követi az eredeti könyv történetvezetését, ám minden más szempontból szerintem vezet a szóban forgó amerikai verzió. A korabeli városképet alkotó díszletek és a jelmezek hitelesek, a kamera- és a színkezelés elsőrangú, ami már csak Demi Moore szépségének ismeretében sem lebecsülendő. John Barry filmzenéje is nagyon kellemes. A forgatókönyv viszont, ahogy említettem, a regény „szabadfeldolgozása”, vagyis több eltérést is találunk, bár szerintem az eredetihez képest sokkal kalandosabb végkifejlet még mindig vállalható és nem túlzóan hollywoodias. Emiatt aztán külön érdekességet jelent a könyvet is kézbe venni, amelyet mindenkinek ajánlok, akár tetszik neki a film, akár nem.

A három főszereplő – az eredeti figurák ismeretében – tökéletes választásnak bizonyult. Demi Moore-nak mindig is jól álltak a világgal dacoló, erős nőket életre keltő szerepek, de Gary Oldman (Leon, a profi, Az ötödik elem, Batman: Kezdődik) alakítását sem könnyű feledni: a hol szenvedélyes, hol félszeg tiszteletes abszolút emberi jellem, aki ide-oda sodródik őszintén buzgó, szinte önpusztító hite és titkolt szerelme között. (Alább megtekinthető a templomi prédikációt bemutató jelenet.) A veterán Robert Duvall (Keresztapa, Apokalipszis most, A sas leszállt, Sztálin) pedig mintha erre a szerepre született volna: a mindentudó, alapvetően nem gonosz, de nagyon is céltudatos és megingathatatlan igazságérzettel megvert férjalak a regényben is pontosan ilyen. Sajnos a kis Gyöngy a filmben nemigen jut szerephez, bár ennek az is oka lehet, hogy itt egyszerűen túl fiatal még hozzá, míg a könyv története sokkal több éven át húzódik.
Számomra nehéz volt elhinni, hogy a kritikusok mennyire lehúzták a filmet: 1996-ban több Arany Málna-díjat is odaítéltek a műnek. A kilencvenes évek második felében egyébként nem egyszer éreztem úgy, Amerikában ismét divatba jött a boszorkányüldözés, és Demi Moore az aktuális boszorka… Az internetes fórumok hozzászólásai is igen változatosak, vagyis a film erősen megosztotta a közönséget. Szerintem mindenesetre nem érdemelte meg azt a lejárató kampányt, amit kapott. Az érdeklődőknek azt javaslom, ne törődjenek a negatív felhangokkal, hanem tegyenek vele egy próbát. Kedvcsinálónak ajánlom legújabb videóklipemet, melyet Sarah Brightman egyik dalának felhasználásával készítettem.

A filmet nálunk tudtommal csak VHS-en forgalmazták. DVD-n egyelőre csak külhonból szerezhető meg. Az angol változat nem sok mindennel kecsegtet minket: 2.0-ás angol hang, felirat egy szál se, extraként pedig mindössze egy képgaléria szolgál. Az eredeti regényt elsősorban antikváriumokból tudjuk beszerezni, de ingyenesen is letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból. Szerepeljen itt egy részlet, a történet egyik kulcsjelenete, melyből az eredeti, Hawthorne-féle Hester alakja is kibontakozik.

„A fiatal anya most ott állt szemek prédájául a kíváncsi tömeg előtt, és első ösztönös mozdulatával melléhez szorította csecsemőjét, talán nem is annyira anyai érzésből, mint inkább azért, hogy egy bizonyos jelet eltakarjon vele, amelyet elöl a ruháján viselt. De a következő pillanatban maga is bölcsen belátta, hogy gyalázatának egyik jelével bajosan takarhatja el a másikat. Fél karjára fektette tehát a gyereket, és lángvörös arccal, de gőgös mosollyal lépett ki, egyenest szemébe nézve szomszédainak és polgártársainak. Látszott rajta, hogy nem akarja földre szegezni a pillantását. Ruháján elöl, éppen a szíve fölött, egy bíborvörös, nagy A betű  ragyogott, finom, vörös szövetből kivágva, körülötte fantasztikus aranyhímzés. Olyan művészi, olyan pompás és finom volt ez a hímzés, hogy azt hihette volna az ember, csak a ruhát díszíti. Maga a ruha is pompás ízlésre és képzelőtehetségre vallott, és jóval meghaladta azt, amit ebben a pompakedvelő korban a gyarmat fényűzést korlátozó szabályai megengedtek.
Karcsú, magas volt az asszony, alakja minden ízében előkelő. Sötét, dús haja ragyogva verte vissza a napfényt, és arcát nemcsak a vonások szabályossága, a színek gazdagsága tette széppé, hanem az érdekes szemöldök és a mély, fekete szemek megkapó kifejezése is. Igazi úrhölgynek látszott a szó akkori értelmében, amikor az előkelő családok hölgyeit inkább bizonyos méltóság és a fellépés biztonsága jellemezte, nem az a finom, könnyű báj és a mozdulatok gráciája, ami manapság. És Hester Prynne talán soha életében nem látszott olyan előkelőnek, mint most, amikor a börtön kapuján kilépett a tömeg elé. Akik régebbről ismerték, és azt hitték, hogy most majd összetörten és a csapás súlya alatt görnyedezve látják viszont, szinte dermedten bámultak rá. Szépsége csak még vakítóbban ragyogott, és valóságos dicsfénnyel vette körül a fájdalmat és gyalázatot. Lehet, hogy az érzékenyebb szívűeknek kínos volt ez a látvány. Az asszony ruhája, amit nyilván a börtönben készített erre az alkalomra saját elgondolása szerint, mintha híven kifejezte volna lelkiállapotát, kétségbeesését, nyugtalanságát szilaj, furcsa színeivel, festői formáival.
És mellén elöl ott virított a skarlát betű. Ez volt a pont, amelyre ezernyi szempár szegeződött, és egészen kiforgatta régi valójából viselőjét, úgyhogy akik közelről ismerték, mintha először pillantották volna meg. Olyan volt ez az aranyszálakkal ékesített ragyogó betű, mint valami igézet, ami kiragadta minden eddigi közösségből azt a fiatal teremtést, és egy külön bűvkörbe zárta.
- Ügyesen bánik a tűjével, annyi bizonyos - jegyezte meg az egyik nő. - De melyikünk merné így fitogtatni ezt a tudományát, mondjátok csak? A mindenét ennek a szemtelen nőszemélynek! Hát persze hogy csak szemébe kacag derék bíráinknak, úgy, amint mondtam, ékességnek hordja, amit azok szégyenjelnek szántak büntetésül.
- Nem ártana lerángatni formás vállairól azt a cifra ruhát! - mormogta az egyik kemény arcú öreg családanya. - Ami pedig azt a bíbor betűt illeti, hát kár volt annyira kicifrázni, én mondom, majd varrnék én helyette jobbat egy flanellrongyból, amit reuma ellen használok.
- Csöndesen, jó asszonyok - suttogta a legfiatalabb -, még meg találja hallani. Én azt hiszem, nincs azon egy öltés, amit a szívében ne érzett volna.
A sötét poroszló most fölemelte pálcáját.
- Utat, jó emberek, utat, a király nevében! - kiáltott. - Helyet adjatok, és ígérem nektek, hogy olyan helyre állítom Prynne asszonyt, ahol férfiak, asszonyok, gyerekek jól láthatják. Mostantól fogva, délután egy óráig. Áldasson az igazságos Massachusetts gyarmat, amelynek törvényei napfényre derítik a gyalázatot. Gyerünk, Hester asszony, mutasd meg skarlát betűdet a piactéren!
A tömeg szétvált, és utat engedett nekik. Hester Prynne lassan lépkedett a poroszló sarkában a bűnhődésre kijelölt hely felé, mögötte komor képű férfiak és rideg arcú asszonyok sokasága. Fürge és kíváncsi iskolás gyerekek ugráltak előtte. Nem sokat értettek ugyan az egész históriából, legfeljebb annyit, hogy ma ennek köszönhetik a szabadnapot, de ott futkostak előtte, minduntalan hátrafordítva fejüket, hogy arcába bámuljanak, vagy a hunyorgó kis csecsemőt megcsodálják a karján, vagy a szégyen betűjét a mellén. Abban az időben nem esett messze a piactér a börtön kapujától, de a fogolynak azért biztosan éppen elég hosszú volt az út odáig. Hiába hordta fönn a fejét gőgösen, minden lépés külön kínszenvedést jelentett, amíg így elhaladt a kíváncsiak tömege előtt, akik mind azért tódultak oda, hogy szégyenét lássák. Az se lett volna irtózatosabb, ha meztelen szívét dobja lábuk elé az út porába. De a természet, mintha csodálatos módon, könyörületből gondoskodott volna róla, hogy az ember sohase érezze teljes erejében a kínt magát, csak sajgó helyét. Hester Prynne is majdnem derűs arccal tette meg útjának ezt a legnehezebb részét, amíg odaért az emelvényhez; a piactér nyugati sarkában. Boston legöregebb templomának a fala mellett állt ez az alkotmány, mintha csak annak toldaléka lett volna.
Ma már csak a hagyományokból ismerjük, és legfeljebb múzeumokban látjuk a pellengért, ezt a különös büntető készüléket, de akkoriban nagyapáink és dédapáink a jó polgári erkölcsök egyik hathatós eszközének tartották, mint ahogy a francia forradalmárok a guillotine-t. A pellengér emelvénye fölött ott lógott egy ravasz szerkezetű fakeret, amelybe a bűnös fejét szorították, hogy ne tudja elfordítani a tömeg kíváncsi pillantásai elől. Mintha csak a meg¬alázás eszményét akarta volna kifejezni ez a fából és vasból való szerkezet. Mert nincs szörnyűbb erőszak az emberi természet ellen, nincs kegyetlenebb büntetés, mint ha megtiltjuk a bűnösnek - bármit követett is el - hogy arcát elrejtse szégyenében. Mert ez volt a büntetés lényege, amit igen sok esetben alkalmaztak. Hester asszony esetében azonban az ítélet úgy szólt, hogy bizonyos számú órán át ott kell állnia az emelvényen, de anélkül, hogy nyakát a fakeretbe, az ördögi masinába helyezné, amelynek legördögibb tulajdonsága az volt, hogy a fejet előrehajtotta. Ő jól tudta, mit kell tennie, fölment a néhány falépcsőn, és megállt a dobogón, körülbelül vállmagasságra a sűrű tömeg előtt.
Ha véletlenül katolikus vallású akadt volna a puritánoknak ebben a sokaságában, az egész biztosan a boldogságos Szűzanyára gondol, amikor ezt a gyönyörű, fiatal teremtést látja festői öltözetében, nemes arckifejezésével, karján a csecsemővel. A Szűzanyát, akit annyi híres festő próbált már vásznára vetni, a bűntelen anyaság szentséges megtestesülését, és a gyermeket, aki megváltja a világot. Itt most éppen azt jelölték meg a bűn bélyegével, ami az emberi életben mindennél szentebb, és mintha ennek az asszonynak a szépsége mellett a világ még sötétebbnek tűnt volna, és a bűnben fogant gyermek csak a kárhozat feneketlenségét akarta volna hirdetni.
Komoly borzalom ült az arcokon, amit természetes módon kivált egy embertársunk bűne és gyalázata olyan korokban, amikor a társadalom még nem züllött odáig, hogy borzadás helyett mosolyogva nézze az ilyet. Hester Prynne gyalázatának nézői nem jutottak még idáig. Egyszerű lelkek voltak. Éppen ilyen komoran nézték volna végig a halálát is, ha úgy szól az ítélet, senki egyetlen halk szóval nem tiltakozott volna szigorúsága ellen. De az a szívtelenség, amit ma tapasztalunk, hogy az ilyen kipellengérezésben csak holmi mulatságos eseményt lássanak, idegen volt tőlük. És még ha valakiben föl is ébredt volna a hajlandóság, hogy gúnyolódjék vagy mosolyogjon, a város nagyjainak jelenléte rögtön elnyomja benne. Mert nem kisebb személyiségek voltak ott jelen, mint maga a kormányzó és tanácsosai, a bíró, a katonai parancsnok és a város lelkészei. Ott ültek valamennyien a városháza erkélyén, amely éppen az emelvényre nézett.
Mindenki tudhatta, hogy ha ezek a magas állású személyiségek részt vehetnek a látványosságban, és azt nem tartják tekintélyükhöz vagy hivatalos tisztükhöz méltatlannak, egész biztosan komoly és fontos jelentőségű az ítélet. Éppen ezért a tömeg is komolyan, nyugodtan viselkedett.
A szerencsétlen bűnös igyekezett, amennyire asszonyi erejétől telt, hősiesen elviselni a mellére szegezett merev pillantások borzalmas súlyát. De már-már alig bírta. Talán ha szidják és gyalázzák, könnyebben tűri a közmegvetés nyilainak fájdalmas szúrását, de ez még sokkal irtózatosabb volt. Szinte vágyott rá, hogy a merev, ünnepélyes arcok gúnyos vigyorgásra torzuljanak, és néma csönd helyett szitkok röpködjenek feléje. Ha gúnyos röhej tör fel a tömeg¬ből, ha minden férfi, asszony és visítozó kisgyerek külön csúfolja, Hester Prynne talán keserű és megvető mosollyal fizet vissza. De a gyalázatnak ez az ólomsúlya már-már sok volt neki. Egy-egy pillanatban úgy érezte, hogy teli torokból fel kell ordítania vagy leugrania az emelvényről a földre, különben mindjárt megőrül.
De közben sokszor, hosszú pillanatokra, mintha eltűnt volna szeme elől az egész jelenet, amelynek középpontjában ő maga állt szégyenszemre, az arcok, mint kísérteti árnyak, homályosan ködlöttek csak. Agya és főleg emlékezete a rendesnél sokkal erősebben működött, más képeket idézett eléje. Eltűnt a nyugati őserőkből kihasított városka poros kis utcája. A tornyos kalapok karimája alól néző, rideg, szakállas arcok helyett mások vették körül. Emlékek tolultak fel benne, megannyi futó, könnyű apróság, kisgyerek korából vagy az iskolából, játék, apró civódás, és később, lánykorából a házimunka hétköznapi kicsiségei. Megrohanták a képek, összekeveredtek későbbi életének legsúlyosabb emlékeivel, egyik csakolyan elevenen élt, mint a másik, minden egyaránt fontos volt most, vagy egyaránt játék. Talán lelkének ravasz fogása volt csak, így akart, képzelete tarka képeinek felsorakoztatásával, megszabadulni a jelen kegyetlenségétől.
Akárhogy volt is, Hester Prynne a pellengér magaslatáról végigtekintette egész addigi útját, boldog gyerekkorától kezdve. Míg ott állt a nyomorúságos deszkákon, ó-angliai szülőfaluját látta, és a szürke kőházat, ahol felnőtt. Fala kopott és szegényes, de a kapu fölött töredezett címer: ősi nemesség jelvénye. Látta az apja kopasz, magas homlokát, tiszteletre méltó fehér szakállát, amely ódivatú Erzsébet-kori nyakfodrán omlott alá, és az anyja aggodalmas, szerető pillantását, ami azóta is olyan sokszor állt előtte akadályként az útján, mint gyöngéd szem¬rehányás. És látta önmagát a megszokott öreg tükörben, amely egészen megtelt lányos szépsé¬gének ragyogásával.
Aztán még egy arc bukkant fel előtte: egy sápadt, beesett idősebb férfiarc, amolyan tudósfej. Két homályos, gyulladt szem, amelyeknek fényét megzavarta a lámpavilág mellett való sok olvasás, de amelyek átható, sokszor megdöbbentő erővel tudtak olvasni az emberi lélekben. És az ócska fóliánsoknak ez a kolostori alakja, akit Hester asszonyi képzelete most felidézett, hibás növésű volt, bal válla egy gondolattal magasabb a másiknál. A következő kép egy kontinentális város zegzugos, szűk utcáit hozta eléje; nagy szürke házakat, hatalmas templomokat, szeszélyes, ódon középületeket. Ez volt a város, ahol új élete várta a ferde vállú tudós oldalán. De ez az új élet csupa régiséggel táplálkozott, mint zöld moha, amely omladozó falak repedésében nő. És most végül, mint utolsó kép a galériában, visszatért a puritán gyarmati főváros sivár piactere, az odagyűlt városi nép, és a komoly szemek, amelyek mind egy pontra szegeződnek - igen, őrá, aki ott áll a pellengéren, gyermekével a karján, és mellén az aranyfonállal ékesített skarlát betűvel.
Valóság ez vagy álom? Olyan hevesen szorította szívéhez a kicsit, hogy az felkiáltott. Most lenézett ő maga is a skarlát betűre, meg is érintette ujjával, hogy meggyőződjék, valódi-e a gyermek és a szégyen. Igen - ez a valóság, a többi - tűnő álomkép volt!”
(Részlet az I. fejezetből)

Romantikus filmként igenis élvezhető alkotás.
Értékelés: 8/10

A skarlát betű (The Scarlet Letter)
Cinergi 1995
Romantikus dráma (129 perc)
Rendező: Roland Joffe
Szereplők: Demi Moore, Gary Oldman, Robert Duvall
Zene: John Barry

A skarlát betű (The Scarlet Letter)
Írta: Nathaniel Hawthorne
Fordította: Bálint György
Európa Könyvkiadó 1966
220 oldal