Robog a postakocsi...

Azokban a reményteljes időkben, amikor a magyar politikai helyzet jelentős változásokon esett át, a tévéprogramok terén is megindult valami, aminek hosszú távú hatásairól akkor persze még sejtelmünk sem lehetett. Mindenesetre gyerekként igazi eseménynek számított, amikor éppen harminc évvel ezelőtt, 1991 januárjában útjára indult az MTV1-en a Walt Disney bemutatja című vasárnap délutáni műsor, amely ezek után még éveken át futott.

A tulajdonképpeni programpontok évente egyszer-kétszer (később már gyakrabban) változtak, de az eredeti felállás szerint két, harmincperces epizódokkal működő rajzfilm-sorozat (először a Kacsamesék és a Csipet csapat) és egy háromnegyedórás részekkel dolgozó élőszereplős széria futott. Ez utóbbi kategória első címe volt az Ausztrál Expressz, amelyet az Egyesült Államokban eredetileg 1983 végétől 1985 nyaráig sugároztak, méghozzá három évadban, összesen 39 résszel, a Disney első valódi díszletes és élőszereplős sorozataként. 

Bár a korszak (az 1870-es évek) és a postakocsis alaptörténet révén tagadhatatlan benne volt  a vadnyugati íz, a készítők máris érdekesebbé tették a cselekményt azzal, hogy az akkorra unalomig koptatott amerikai színtér helyett Ausztráliába helyezték az egészet. Ez nemcsak némi újszerűséget biztosított, hanem talán egész kevés ismeretterjesztő jelleget is kölcsönzött az amúgy egyébként hol sablonos, hol formabontóbb epizódokból építkező sorozatnak. A cselekmény alapvetően egy új postakocsi-társaság felállításának és működtetésének története körül bonyolódik, méghozzá egy folyamatosan bővülő kis csapat tagjainak szemén keresztül, akik között akad ausztrál, amerikai és ír is, hogy mindenki boldog legyen. 

Az eltérő korú, eltérő hátterű, eltérő problémákkal küzdő karakterek és kapcsolatrendszerük bemutatása tulajdonképpen nagyon korrektül érintett bizonyos mindennapi kérdéseket, a csapatmunka fontosságát, a barátság-kontra-szerelem tematikáját, a szülő-gyerek kapcsolatot és így tovább. A hangnem így hol kalandosabb, hol visszafogottabb, hol komorabb, hol játékosabb volt, de az írókat dicséri, hogy a karaktervezetés és -fejlődés ennek szinte mindig meg tudott felelni. Apróbb bakik persze akadtak, legalábbis a sorozat egészét ismerve kiütközik néhány gyengébb megoldás, de az összhatást ezek nemigen befolyásolták. Még egy dolog, ami számomra kissé fura, de nem bántó, hogy bár családi sorozatnak szánták, és elsősorban nyilván gyerek vagy kamasz nézők számára, arányaiban kimondottan kevés gyerekkaraktert szerepeltetett. Eleinte Hannah és Sam képviselte ezt a korosztályt (a két gyerekszínész még díjat is kapott érte), de a kislányt a második évad végén kiírták a szériából, és később csak nagy ritkán, egy-egy részhez tűnt fel hasonló korú mellékszereplő. 

Technikai oldalról a sorozat a nyolcvanas évek első felének színvonalát hozza. Meglátszik, hogy az operatőrök kihozták, amit lehetett a helyszínekből, Ausztrália változatos tájaiból, de a díszletezők és jelmeztervezők sem maradtak szégyenben. Bruce Smeaton a korszakhoz teljes mértékben passzoló, bendzsóval és szájharmónikával többször is megtámogatott zenéje pedig minden esetben szépen belesimult az adott epizód hangulatába, méghozzá úgy, hogy a sorozat végéig tudott újat mutatni, de következetesen, megmaradva az alapoknál, megteremtve ezzel az egész széria egyik legemlékezetesebb motívumát.

A színészek láthatóan tudtak azonosulni a szerepeikkel, mindegyikükön érződik, hogy a helyén van. Kicsit szétnéztem most, mert kíváncsi voltam, hogy a főszereplők emellett még milyen alkotásokban bukkantak fel. Sajnos idehaza alig láthattuk őket másutt. Az egyetlen durva kivétel Nicole Kidman, aki 17 évesen szegődött el a birkapásztorlány, Annie szerepére a harmadik évadhoz (lásd a képet), és nyilván nem kell részleteznem, hogy azóta milyen magasságokba emelkedett. De hogy a többiekkel mi a helyzet? A nemcsak szerepe szerint amerikai, jelenleg 71 éves Louise Claire Clark (vagyis Maggie), aki amúgy Mark Clark tábornok unokája, sajnos nagyon kevés más filmben látható: a Stallone-féle Kobrában egy autóban meggyilkolt áldozatot alakít, ezenkívül az Ölésre programozva című (VHS-en nálunk is forgalmazott) akciófilmben is feltűnik, de ezenkívül mindössze néhány tévés alakítása volt, illetve reklámproduceri feladatokban jeleskedett. A 66 éves és ausztrál Liz Burch (Kate) azelőtt is tévésorozatokra specializálódott, és ez később is így maradt; A repülő doktorok és Az óceán lánya című szériákban a magyar nézők is láthatták. Az amerikai Jay Kerr (Con) is főleg tévés vonalon mozgott – az ő filmográfiájában egyébként többször visszatér a vadnyugati motívum, amúgy most 72 éves (és a valóságban is a texasi Del Rióban született). Az igen karakteres, 1943-as születésű Michael Caton (Paddy) ezzel szemben elismert ausztrál színész, aki már a hatvanas években dolgozott, otthon és külföldön, színpadon és játékfilmekben, és a mai napig aktív; filmszerepei közül Az utolsó taxi Darwinba említhető. Peter Carroll (Withers úr) is ausztrál, hozzá is közel állnak a tévés szereplések, a magyar nézők jelentősebb játékfilmjei közül talán az Alvó szépséget láthatták. A kettejükkel nagyjából nagyjából egykorú Rod Mullinar (Jack) viszont walesi születésű, és ő is több tucat tévésorozatban játszott; játékfilmjei közül talán a Halálos nyugalom a legismertebb nálunk (amelynek főszereplője egyébként Nicole Kidman). 

A hazai változatról is illik szót ejteni, hiszen akkor készült, amikor még volt elég idő és energia egy-egy szinkron igényes megvalósítására. A magyar szöveg néhol kissé suta vagy túlcizellált, azonban a közreműködő színészek és a szinkronrendező munkáját csak dicsérni lehet. Erre talán a legjobb példa a Paddy szerepében felhangzó Reviczky Gábor, aki a legapróbb mormogást és hümmögést is olyan beleéléssel és olyan karakterazonossággal adta elő, hogy valószínűleg még az eredeti színész, Michael Caton is elégedetten bólogatott volna, de Jack Taylor néha már bántóan harsogó nevetése is összefonódott a fejemben Vass Gáborral. És hát mit tagadjam, Orosz Helga és Kocsis Mariann hangjába is ekkor szerelmesedtem bele. Egyébként olyan, már akkor nagynevű színészeink is tiszteletüket tették kisebb-nagyobb szerepekben, mint például Helyey László vagy Mécs Károly. 

A sorozaton felbuzdulva akkoriban itthon is kiadták Lous L’Amour néhány postakocsis regényét, amelyek ugyan ihletként szolgáltak a széria írói számára, de ezt leszámítva nem volt sok közük a történethez. Amennyire emlékszem, nem is keltettek különösebb visszhangot minálunk, viszont a szériát később más magyar tévécsatornák is átvették, így az ezredforduló környékén még néhányszor el lehetett csípni a képernyőn. Külföldi sugárzása kapcsán annyi mondható el, hogy egész szépen muzsikált az Egyesült Államokban, míg Ausztráliában inkább vegyes fogadtatásra talált. VHS-en később megjelent, de DVD-n mindössze az első évadot adták ki, azóta semmi. A részeket szerencsére mind magyarul, mind angolul megtalálhatjuk a YouTube-on. Ezt kihasználva tavaly nyáron újra végignéztem a szériát, és a nosztalgiázás mellett kíváncsi voltam arra, hogy vajon az elmúlt három évtized fényében mennyire avult vagy nem avult el. Összességében most is élvezhetőnek találom. Nyilván ma már másutt van a nézők ingerküszöbe, és a különböző sorozatokkal is Dunát lehetne rekeszteni, de annak, aki korrektül megírt, alapvetően erőszakmentes, de kalandos, mellette komoly témákat is boncolgató, kimondottan családi nézésre alkalmas sorozatot keres a famíliának, érdemes próbát tennie vele. A legelszántabb rajongóknak pedig ajánlom a fivemilecreek.net honlapot, ahol többek között interjúkat is találni (például Louise Clarkkal és Martin Lewisszal), de a 2002-es színésztalálkozó képei is ott figyelnek.

Ausztrál Expressz (Five Mile Creek)
Disney 1983–1985
Családi kalandsorozat (részenként kb. 45 perc)
Rendező: George Miller, Kevin J. Dobson, stb.
Főszereplők: Louise Claire Clark, Jay Kerr, Rod Mullinar
Zene: Bruce Smeaton