A tomboló Erő visszavág

Aligha lehet azon csodálkozni, hogy a viharos sikert aratott The Force Unleashed sem kerülte el folytatása elkészültét. Mivel a játék története sokakat megragadott, a megvalósítás viszont enyhén szólva is több sebből vérzett, felemás szájízt hagyott maga után… Amikor aztán megérkezett a következő rész első videóelőzetese, már csak azon imádkoztam, nehogy ezt is elszúrják. Nemrég aztán kézbe vehettem végre az új játékot és azon melegében ki is próbálhattam.

Ekkor máris szembeötlött egy nagyon zavaró dolog. Az még csak hagyján, hogy a játék indításnál azért nyávogott, mert a Windows legújabb szervízcsomagjára volt szüksége, ám amikor az első pályán hiába nyomogattam a gombokat, a figura meg sem moccant, na ez úgy betett. Mivel segítőkész játékostársaink egyes weboldalakon derekasan jegyzetelik a vonatkozó problémákat (ezúton is mondok nekik köszönetet), hamar rátaláltam a megoldásra: a gépből húzzunk ki minden olyan játékvezérlőt, amit nem használunk a programhoz. Így szegény botkormányomat eltávolítottam, s Starkiller immár hajlandó volt megmozdulni. Hurrá. Csak egy apró bökkenő, de a hangulatomat döntően befolyásolta… És mivel hosszú listára való probléma gyűlt össze a neten a játékkal kapcsolatos hibákkal kapcsolatban, minden és bármely játékos számíthat néhány bugra. Ezek után az ismét csak konzolos játékokat idéző menü már nem is zavart annyira.

Mivel a főhős, Starkiller az életét áldozta az előző rész végén, kissé furán vette ki magát a már említett előzetes, ahol megint csak ő tűnt fel, nem is egy, hanem két fénykarddal a kézben. Aki azonban járatos a Csillagok háborúja történetében, tudhatja, hogy erre is van megoldás fiktív univerzumunkban. Nem csoda tehát, hogy a történet a Kaminón veszi kezdetét, ahol Vader épp legfrissebb produktumát, Starkiller klónját veti alá néhány próbának. Az „újjászületett” tanítvány viszont, annak ellenére, hogy hatékonyan darálja az ellene küldött alakváltó droidokat, elődje emlékképeivel küzd, s végül megszökik, hogy megtalálja azt, aki szívének a legkedvesebb…

Elsőre is szembeötlő, hogy a grafika még az előző részben látottaknál is szebb lett, bár nem sokkal. Az irányítás maradt ugyanolyan, és akik olvasták az első résszel kapcsolatos írásomat, tudják, hogy nagyon nem kedveltem, de mostanra egészen megszoktam. A különböző Erő-praktikák most is rendelkezésre állnak, sőt, kiegészültek, bár nem értem, hogy a fénykard célzott eldobása, mely már a Jedi Academynek is szerves eleme volt, miért csak most jutott a készítők eszébe. Az egyes eljárások billentyűzetkombinációira az adott helyzetben feliratok is figyelmeztetnek, ami komoly segítség.

Ellenfeleink között újak is felbukkannak: robotlépegetők, hátirakétás jettrooperek, sith-harcosok, és így tovább. Belőlük és a kötelező őrökből pedig nem lesz hiány – sőt, időnként egyszerre olyan sokan esnek nekünk, hogy ihaj –, vagyis néhány százat simán le kell zúzni a játék során – márpedig az agyatlan henteléssel már az első részben is túlzásba estek a készítők. Most ráadásul még levágott végtagok is feltűnnek, szóval a 16-os karika a játék dobozán sajnos jogos – én viszont nem örülök neki, bár az eredeti regényben olvasottakkal összecseng. Sajnos a jó ötletekkel is túllőttek a célon – értsd: a pajzsos dermesztődroiddal legalább tucatszor kell megküzdeni, lényegében ugyanazzal a taktikával. Az első háromnál ez még jó poén, utána a könyökünkön fog kijönni. Egy-egy pálya hosszával is gondjaim vannak: a Cato Neimoidián például eljutni az arénáig legalább kétszer olyan hosszú ideig tart, mint kéne. Sajnos ugyanez a baj a főellenségek legyőzéséhez szükséges idővel is. Ennek következtében az eleinte izgalmas összecsapások rendre unalomba fulladnak, arról nem is beszélve, hogy a győztes taktikát sejtető tippek (például Kotától) sokszor csak késve érkeznek meg, miután a főhőst már jó párszor földhöz kenték…

A szokásos rohangálós vagdalkozás mellett másféle tevékenységben is lesz részünk. Amikor egy dögnagy naszád kezdi lebontani a hidat vagy a folyósót, melyen épp tartózkodunk, s fel kell húznunk a nyúlcipőt – na, itt annyi a dolgunk, hogy a SHIFT gombot verve futunk a következő fedezékig. Ezt most minek? Amikor egy légimetró tetején kell a fent említett naszád rakétáit visszacsapni a feladónak, na, ez már jobb ötlet, akárcsak a zuhanással járó feladatok. A TIE-vadászok lerántása az égből pedig már ismerős elem… Egy-egy átjáró megnyitása szintén a kalandok szerves részét képezné, de sok újdonságot sajnos nem hoz, egy-két helyen viszont garantált elakadást jelent. Ebből már ki is található, hogy a fejlesztők már megint a mi időnket vesztegetik mindenféle nehezen kitalálható, de nagyon is dühítő pályaszerkezettel… 

Az automata mentés ezúttal kissé kétarcúan viselkedik: itt-ott nagyon korrektül, az egyes részfeladatok részfeladatai után máris rögzíti eredményeinket, és ez visszatöltésnél nagy segítség, másutt viszont egész hosszú és ellenfelekkel teli szakaszokat „felejt el”, hogy elhalálozásunk során újra végig kelljen küzdeni magunkat ezeken. Az viszont kedves figyelmesség, hogy a szimplán elrontott ugrásokat követő halálos zuhanásoknál a gép sokszor rögtön a szakadék/gödör/árok szélére tölt minket vissza… Ez máris kellemesebb. Mindenesetre a mentési rendszer nem egyszer és nem kétszer vágta ki nálam a biztosítékot.

A jeleneteket szokás szerint hangulatos átvezető képsorok kötik össze (kár, hogy akinek nincs még legalább Windows Media Player 11-e, gondja lesz a lejátszásukkal). Ennek kapcsán egyébként csak annyit jegyeznék meg, hogy maga a történet meglehetősen egyszerű, és az első rész változatos helyszínei után kissé csalódáskeltő, hogy itt és most csak egy-két nagyobb helyszín, a Kamino, a Cato Neimoidia, a Dagobah meg persze egy-egy űrhajó fedélzete kerül elő…

Összegzésként tehát annyit mondanék, a készítők megint lazán vették feladatukat, ami, főleg az árcédula ismeretében, nagyon nem volt szép tőlük, nem is beszélve arról, hogy az egész The Force Unleashed-projektben a videójátéknak lenne a legnagyobb súlya. De az is lehet, hogy kizárólag a hentelős kedvű játékosoknak akartak kedvükre tenni… Engem továbbra is kísért a Jedi Outcast és a Jedi Academy szelleme, ahol rendes feladataink is voltak az agyatlan mészárlás helyett. Megértem, hogy Starkiller olyan karakter, akinél lényegénél fogva a kíméletlen harcot helyezik előtérbe, de ez már akkor is túlzás. Ennek tudatában nem feltétlenül ajánlom ezt a programot megvásárlásra, leszámítva a történet fanatikus rajongóit.

Pár héttel a játékszoftver előtt egyébként megjelent a vonatkozó regény és képregény is – persze csak angolul. A főbb szerepekben Starkiller és Juno, utóbbi immár a Felkelők Szövetségének kapitánya. A képregény egy teljesen más szemszögből mutatja be a történteket, méghozzá Boba Fett szemével. Gyönyörűen megrajzolt képtörténetről van szó, amivel mindössze az a gond, hogy a könyv vagy a játék nélkül kissé csonka a sztorija.

A cselekmény lezárása természetesen folytatásért kiált, úgyhogy nyugodjunk bele, ilyen címen (minimum) még egy részre számítanunk kell. Hogy ez pozitív-e vagy negatív, nos, ez akkor majd kiderül. Az biztos, hogy ezt a játékot addig sem fogom újrajátszani. 

Újabb agyatlan hentelés Star Wars-logóval…
Értékelés: 4/10

Negatívumok
*A hentelés dominál
*Lefagyás és egyéb technikai gondok
*Unalomba fulladó részek, sok ismétlődéssel
*Kevés helyszín
*A mentési rendszer visszásságai
*Primitív konzolos menü

Pozitívumok
*Gyönyörű grafika
*Star Wars-hangulat
*Hangok és zene
*Változatos helyszínek
*Változatos ellenfelek
*Bővített Erő-használat