Tom Sawyer, a detektív

Egy-egy élvezetes regény nem csak átmeneti örömöt okoz az olvasónak, hanem sokszor a fantáziáját is megindítja. Mert hát a történet miért is érne véget ott, ahol a szerző lezárta vagy elvágta? Ilyenkor az ember, pláne, ha fiatalabb, lélekben továbbfűzi a sztorit, mert foglalkoztatja a gondolat, mi történhetett később a főhőssel. Az ilyen képzelgések általában nem jutnak tovább egy irodalomórai szorgalmi fogalmazásnál, de azért volt már példa arra, hogy sok évvel az eredeti mű megjelenése után egy másik író ott folytassa, ahol az egyik abbahagyta…

Simon X. Rost is így tett. Mark Twain ugyanis azzal fejezte be a Tom Sawyer kalandjait, hogy “Azok a személyek, akik ebben a könyvben szerepelnek, mind élnek, boldogok, és jól megy soruk. Egyszer talán érdemes lesz elmondani a fiatalabbjának történetét, akkor majd meglátjuk, milyen férfiak és asszonyok lettek ezekből a gyerekekből.” A sikeres német forgatókönyvíró pedig magára vette ezt a célzást és nekiült megírni a folytatást. Ami nem is akárhogy sikerült.

Thomas Sawyer, a Pinkerton Nyomozóiroda egykori munkatársa, Abraham Lincoln testőre lövésekre ébred a Ford Színházban. Az elnököt az imént páholyában lőtték le, ő pedig nem volt ott, hogy megvédje… Hiába ered a gyilkos nyomába, hiába segédkezik a sarokba szorításánál, ő bizony vesztett. Önmarcangolását azonban egy távirat érkezése szakítja meg, mely szerint féltestvére, Sid házasodni készül, ezért hazahívja St. Petersburgbe. Mire azonban Tom megérkezik, azzal szembesül, hogy Polly nénijüket meggyilkolták, a gyanúsított pedig gyerekkori jóbarátja, Huckleberry Finn.

Rost munkáján meglátszik forgatókönyvírói múltja. Átgondolt, fordulatokban gazdag, feszültségteljes, hiteles, de ami egy ilyen jellegű műnél szintén fontos, az író mindvégig hű marad Twain eredeti karaktereihez. Komoly szerzői alázat és alapos kutatómunka szükséges ehhez, amit nagyra becsülök. Azt mondjuk hozzá kell tennem, hogy legtöbbet azoknak fogja nyújtani, akiknek szívéhez Sawyer gyerekkori kalandjai közel álltak, netán még emlékeznek az eredeti karakterekre. Az ugyanis komoly többletet ad a kisváros ismerős atmoszférájához, hogy közben megláthatjuk, milyen emberek lettek azokból a régi szereplőkből. És ahogy Tomék ifjúkorát a babonák, a gyerekes képzelgés és a hol ártatlan, hol nem annyira ártatlan kalandok uralták, most ezek helyét átveszik a rejtélyes bűnesetek, az elfojtott testi vágyak, a városka lakóinak sötét titkai, melyek minden szempontból felnőtt olvasmánnyá teszik ezt a regényt. Az említett hitelesség pedig nemcsak a karakterek kapcsán érdemel említést, ugyanis az író számos történelmi és kultúrtörténeti, vagy akár tudományos utalással is gazdagítja a történetet. Ezek egy része Lincoln elnökkel és a polgárháború hagyatékával hozható összefüggésbe, de az 1860-as évek jellegzetes, már egyre inkább modernizálódó világa is kirajzolódik belőle.

Mostanában kevés olyan könyv került a kezembe, amit nehezen tettem félre és éjszakába nyúlóan olvastam. Hát ez most ilyen volt. Azon a bő négyszáz oldalon úgy mentem végig, hogy egyfelől siettem vele, hogy minél előbb megismerjem a megoldást, másrészt nem akartam, hogy vége legyen. Efféle könyvből pedig nincsen sok…

Aki sosem alszik
(Der Mann, der niemals schlief)
Írta: Simon X. Rost
Fordította: Balla Judit
Magistra 2017
420 oldal