Bombázók, felszállás!

Most hogy végére értünk a Spielberg és Hanks által dadált sorozatnak, itt a verdikt ideje. A levegő urai a jelek szerint lekötötte a repülős és háborús téma kedvelőinek többségét, de azért az is látszik, hogy az összhatás nem lett tökéletes, és nem ér Az elit alakulat nyomába – bár ez a médiában sokszor említett összehasonlítás nem is feltétlenül szerencsés. Hogy miért?

Az elit alakulat egy ejtőernyős századra összpontosított, akik közül nagyjából húsz ember volt kihangsúlyozva, és a sorozat kilencven százalékában egy nagyjából egy éves periódusra fókuszálva követhettük a sorsukat. Volt tehát idő megismerni őket, a narratíva pedig jól láthatóan tartott A-ból Z-be. Ehhez képest A levegő urai egy bombázó alakulat nagyjából két éves történetét beszéli el, amelynek legénysége ennyi idő alatt majdnem teljesen lecserélődik, bevetéseik jellege miatt pedig történetük viszonylag ismétlődő struktúrával bír (értsd: Angliából felszállva bombázzák újra és újra a nyugat-európai célpontokat), amit a kiegészítő jellegű események (kimenők, fogolytábor stb.) is csak részben írnak felül. 

Szóval szakadjunk el végre a nagy klasszikustól, és próbáljuk önmagában értékelni A levegő urait. (És örüljünk, hogy az elmúlt húszegynéhány év címadási gyakorlatának ismeretében a magyar titulus nem mondjuk A légi alakulat vagy A bombázó alakulat lett…)

Kezdjük azzal, hogy mindenképp érdemes volt várni a szériára, amely az alkotók alapvető szándékának – nevezetesen, hogy az amerikai bombázóknak is emléket állítsanak egy viszonylag átfogó sorozattal – úgy hiszem, eleget tett. A kiképzést sajnos kihagyták a sztoriból, ami sajnálatos, mivel háborús témában mindig nagyon jó alapozás, illetve a karakterek megismerése érdekében is hasznos... És azt is hozzáteszem, ezzel kijött volna a tíz epizód, ami talán elegánsabb is, mint a kilenc, ráadásul az akkori repkiképzés módszertana érdekes színfoltja lehetett volna a sztorinak. Ezt leszámítva viszont lényegében minden fontos momentumot felvillantottak az átlag bombázó személyzet háborús mindennapjaiból: a Brit-szigetekre való áttelepülés izgalmait, a helyiekkel való ismerkedést, a repterek jellegzetes helyszíneit, a hajnali eligazításokat, a felszállások hangulatát, a küzdelem feszültségét, a pihenést, a hadifogságot, a rettegést, a diadalt és a bajtársiasságot. E téren nagyon is hajaz az eredeti Donald Miller-féle vaskos kötet sokoldalúságára, azonban azzal ellentétben mindvégig az emberek szintjén marad, és legfeljebb utalások terén érinti a tágabb stratégiai összefüggéseket – néha hibásan. (Emiatt is ajánlom jó szívvel a könyvet mint kiegészítést mindazoknak, akiket fellelkesített a széria, főleg hogy új kiadásban kapható, és nem kell az antikvár példányokért több tízezer forintot kicsengetni, bár az ajánlómban említett fordítási hibákat a kiadó igazán kijavíthatta volna, ha már adódott a lehetőség.)

Az emberközeliség tehát ilyen téren még megvan, bár a főszereplők követése eleinte nem könnyű, részben mert vannak, akik viharos gyorsasággal elesnek, eltűnnek a harcok során. Ehhez még hozzáadhatjuk a háborús filmek és sorozatok jellemző tulajdonságát, nevezetesen azt, hogy az egyenruhásokat néha nem nagyon tudja az egyszeri néző egymástól megkülönböztetni (pláne ha még oxigénmaszkot és bőrsapit is viselnek). Az is nehezíti a dolgunkat, hogy a forgatókönyvben láthatóan a krónikási és az ismeretterjesztő jelleg dominál, amelynek értelmében számos kötelező eseményt meg kellett mutatni és említeni – ennek megfelelően a fontosabb bevetések és helyszínek meg is vannak. Viszont ennek rendelték alá a karakterekkel kapcsolatos történéseket, így elég sok az ide-oda ugrálás, ergo néha talán nehezen is érezzük át, ki volna itt a valódi főszereplő. 

További probléma, hogy a karakterek egyedisége sajnos nincs kellően hangsúlyozva. A kivétel talán Rosenthal és Crosby, akiknél nem a sztereotipizált “amerikai-fasza-gyerek” imázs dominál, viszont Buck és Bucky esetében határozottan ez utóbbit éreztem. Nem tudom persze, hogy a valóságban ilyenek voltak-e, mert simán lehet, hogy tényleg. Mindenesetre a gyakori fókuszváltás és a sokszor közhelyes dialógusok miatt sem tudtam igazán közel kerülni hozzájuk. Erős a gyanúm, hogy nem a szereplők miatt fogunk emlékezni a szériára, a nevek pedig nem fognak megragadni elménkben. 

Hogy a sorozat mennyire elfogult… Ez azért fontos kérdés, mert ismerve a közönséget, biztosan sokan horkannak fel egy-egy jellegzetesen amerikai megnyilvánulásnál. A forgatókönyvön főleg az elején érződik, hogy kissé részrehajló (lásd például a brit és amerikai pilóták kocsmai szóváltását az éjszakai és a nappali bombázás értelméről, ami ökölharccá fajul, s ezt természetesen az amerikai nyer meg). Később ezt valamelyest sikerül árnyalni. Méltó és elvárható volt például megmutatni, hogy talajszinten a német lakosság mennyire megszenvedte a városokat ért bombázást – más kérdés, hogy itt rögtön a feldühödött civilek foglyokkal szemben elkövetett spontán atrocitásait is megmutatják, hogy a szimpátia azért ne csapjon olyan magasba… Szóval ennek kapcsán a végszó az, hogy minden hitelesség mellett ez mégiscsak egy amerikai nézőpontból készült amerikai sorozat, és szerintem ez mindent elmond. 

Érdekes részlet még a vadászpilóták bevonása a történetbe. Az eredeti kötetben minimális szerephez jutottak, és valljuk be, a sorozatban sem vitték túlzásba a részvételüket. Felemás érzéseim voltak ennek kapcsán: a hirtelen váltás tulajdonképpen nem volt kizökkentő, viszont elég kevés időt kaptak (két epizódban jut nekik szerep), így ez csak pillanatfelvétel maradt egy hosszabb szériában, illetve kötelező tisztelgés az afroamerikai pilóták előtt. Egyébként ezt látva olyan ötletem támadt, hogy érdemes lett volna mondjuk egy 3-4 részes “kiegészítő” sorozatot készíteni a bombázós téma mellé, hiszen utóbbi megadta az alaphangot, rendelkezésre állt a technikai háttér, a jelmezek, a CGI-modellek és így tovább… Mondjuk kibicnek semmi se drága, mondhatnánk, és a széria így is nagyjából 250 millió dollárba került. 

A látvány viszont példás. A helyszínek – mint amilyen például a Nissen-barakkok hálótermei, a bombázott londoni utcák, a túlzsúfolt hadifogolytábor, esetleg pont a bombázók belseje – nagyon igényesek, a jelmezekre sincs panasz, és az operatőri munka, illetve a vágás is klappol. Többször is kimerevítettem a képet, hogy jobban szemügyre vehessem, amit látok, és szerintem nem én voltam az egyetlen… A CGI-jal készített légi jelenetek kapcsán mondjuk több helyen olvastam fanyalgást, amit nem igazán értek. Szerintem nagyon jól működött. Az egyre kisebb számban rendelkezésre álló (és enyhén szólva harcra már nem alkalmas) repképes veterán gépek szerepeltetésével akár csak hasonlót is képtelenség lenne összehozni, ráadásul a valódi repülőgépekkel (illetve azok nagy méretű makettjeivel) rögzített felvételek hitelességét, élvezhetőségét (a több évtizeddel ezelőtt készült klasszikusokban, Az angliai csatában, a Top Gunban vagy a Memphis Belle-ben) mindig jelentősen korlátozták a biztonsági előírások, a korabeli trükkmódszerekkel felvehető snittek minősége, egyes, drágább momentumok (mint például egy rakétaindítás) képsorainak kényszerű ismételgetése, esetleg épp a géppark szűkössége miatti kontinuitási bakik. Itt ilyesmiről nem beszélhetünk, a digitális gépek mindent megcsinálnak, amit kell, a csatajelenetek intenzitása pedig példás, és egy-két momentumot leszámítva valószerű. 

A hanghatásoknak is kijár a dicséret, pláne a légi csaták során. A Blake Neely-féle filmzene pedig szerintem kimondottan atmoszférikus. Az itt-ott pátoszos dallamok persze elkerülhetetlenek (lásd például a főcímet), mégis úgy vélem, összességében méltó és élvezetes a zenei blokk, amelyet akár önmagában is érdemes újra és újra végighallgatni. 

Összességében A levegő urait igényes iparosmunkának találom, inkább krónikás, mint karakterközpontú jelleggel, tagadhatatlanul amerikai szájízzel, egy újabb “kötelező” téma kipipálásaként. A háborús és repülős vonal kedvelőinek mindenképpen ajánlott, szerintem ők többször is végig fogják nézni. A többieknek is érdekes lehet, de korunk sorozatdömpingjében, úgy érzem, meg kell majd küzdenie a figyelemért, így valószínű, hogy a többség később fogja felfedezni. Kíváncsi vagyok, hogy Spielberg és Hanks nekifut-e még egy hasonlónak a jövőben. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, a haditengerészet lesz a következő témájuk Pearl Harbortól a japán kapitulációig, tengeralattjárókkal, repülőgép-hordozókkal és torpedóvetőkkel... Én viszont maradok ennél a bombázós témánál, és összerakok még egy B–17-est. 

Hibái ellenére is tetszett.
Értékelés: 8/10

A levegő urai (Masters of the Air)
Apple TV+ 2024
Háborús sorozat (kb. 9x50-70 perc)
Rendező: Cary Joji Fukunaga, Anna Boden stb.
Főszereplők: Austin Butler, Callum Turner, Anthony Boyle
Zene: Blake Neely