Apuleius • 6 nap
Lady Gaga hetedik albuma, a MAYHEM euforikus visszatérés az alapokhoz – de elég ízletes-e még a felmelegített, grandiózus dance-pop 2025-ben? Ez az írás először a Recorder magazin 122. számában jelent meg.
A MAYHEM megjelenése óta úgy dúl Lady Gaga körül a felmelegítés-vita, mintha csak az Amerikai mesterszakács legújabb évadában tálalt volna fel valaki egy adag, Vegetával meghintett, alaposan megmikrózott tojásrántottát az illusztris zsűrinek. A tengerentúlon közmondásos felmelegített nachosról többet lehetett az elmúlt hetekben megtudni a szórakoztatóipari világsajtóból, mint a “totálisan sokkoló, de nem úgy, nem olyan” hetedik albumról. Érdemes hát Gaga (természetesen szalonnába tekert) szakácsművészete helyett egy alacsonyabb cringe-faktorral és talán cizelláltabb kontextust keríteni – hiszen felmelegítve csak a töltött káposzta jó.
A MAYHEM megfejtéséhez hasznos tehát az alapokhoz visszanyúlni, és felidézni Lady Gaga alakját. Stefani Joanne Angelina Germanotta személyében egy olyan nő képe jelenik meg előttünk, akit az izgága, impulzív intellektusa hajt, na meg a bizonyítási vágy, hogy teljesen lehetetlen közegekbe próbáljon látszólagos természetességgel belesimulni, hogy aztán rájöhessen: neki az átlagból messze kimagasló teljesítmény szűkös kényszerzubbony. Egyszerűbben: ha Stefani Joanne Angelina Germanotta történesen vadakat terelő juhásznak áll, akkor is vele lenne tele a sajtó, hiszen ő lenne a világ legjobb vadakat terelő juhásza.
Csakhogy Stefani Joanne Angelina Germanotta Lady Gaga személyében azt a perszónát találta ki magának, aki Andy Warhol és Madonna szellemi örököségét egyesítve a popkultúrát hajtja uralma alá – és ez egy ideig természetesen sikerült is neki, és csak részben a szalonnaruhának köszönhetően. Legfőbb fegyvere a sérülékenységet eltakaró excentrikus álarc és a csalhatatlan érzék, amivel sokáig fél lépéssel a szórakoztatóipar előtt járt. Pályája elején nem állított valótlant, amikor a tamáskodó rádióadóknak megüzente: “A nevem Lady Gaga, évek óta vagyok a szakmában, és azt mondom, ez lesz a következő nagy dobás”. A következő nagy dobás, a következő őrület ugyanis valóban a Fame albumot meghatározó dance-be hempergetett szintipop volt.
Amivel Lady Gaga nem számolt, az a királycsináló mainstream teljes megfeneklése (illetve a saját öntörvényű impulzivitása): a digitalizáció, a közösségi média ajánlóalgoritmusai és a különféle platformok sokasága egy egyszerre szédítően tágas, de mikrotrendekre és ultra-specifikus rétegízlésekre töredező teret teremtettek, ami egy, a sokkolás receptjét betéve tudó és alkalmazó művész számára is áthatolhatatlan.
A 2010-es években már nem volt elég lefesteni a leveskonzervet és néhány évente imidzset váltani, hogy az internet minden sarkában az aktuális Gaga-sláger visszhangozzon. Ráadásul az örökké változásban és mozgásban lévő provokatőr perszóna nem rezonált a popban egyre jobban elharapózó autenticitás-éhséggel sem. Lady Gaga perszónája a sérülékenységet és introspekciót bátran művészetté emelő előadók között kakkukfióka volt: feltűnően és bántóan más, amit a Joanne album lírai érzékenysége és az ekkor megjelent Gaga: Five Foot Two doku nyersen őszinte tálalása sem tudott feledtetni.
A B-terv Bradley Cooper személyében érkezett, aki a Csillag születik legújabb adaptációjához keresett női főszereplőt, miután Beyoncé kiszállt a produkcióból. Az 1937-es eredeti film negyedik iterációja egyébként is lehetetlen vállalkozásnak tűnt, az 1976-os Joan Didion és John Gregory Dunne forgatókönyvére épülő verzió Kris Kristofferson és Barbra Streisand tűzforró alakításával egy generáció retinájába égett bele. Na meg, negyedik iteráció abban a világban, aminek az egyik alaptézise, hogy felmelegítve csak a töltött káposzta jó, ugye. De hiába a csupa baljós előjel, 2018-ban egy releváns és elbűvölően nyers romantikus dráma született, amiben Lady Gaga túltolt parókák, smink és jelmezek helyett egyszerűen a bájával és a mindent átható tehetségével remekelt. A country doyen Willie Nelson fia, Lukas Nelson fémjelezte soundtrack pedig addiktív líraisággal töltötte meg a film világát, amiben Gaga csak úgy lubickolt.
Úgy tűnt, busásan megtérül hát az a tíz év method acting képződés, amiben az ifjú Lady Gagának része volt, és a megsemmisülő popkulturális mainstreamből egyenesen Hollywoodba vezet majd ez a furcsa rejtekajtó. Feltűnt a Jóbarátok-specialben, hogy együtt énekeljen Lisa Kudrow-val, majd óriási hírverés közepette elvállalta A Gucci-ház női főszerepét. Az a tíz év method acting képződés itt fordult át teljes őrületbe, Gaga tizennyolc hónapot töltött Patrizia Reggiani bőrébe bújva, és kilenc hónapon át beszélt azzal a szédületesen idegesítő olasz akcentussal, amit magára szedett. A forgatás vége felé már csak egy szakképzett ápolóval közlekedett, a film pedig jobbára beváltatlan ígéret maradt az életrajzi dráma és a camp szatíra határmezsgyéjén.
Ennél is bizarrabb crossovernek bizonyult a producer-suttogó Todd Phillips ötlete, hogy a 2019-es, letaglózóan sikeres Joker kapjon egy folytatást, ami egy jogi drámába oltott szuperhősmusical. Sajnos senki nem mondta erre, hogy érdemes lenne átgondolni az ötletet vagy gurítani még egyet. A tavalyi Joker: Kétszemélyes téboly egyetlen érdeme, hogy Harley Quinnként Lady Gagát szerepelteti, de a teljes bukástól még ő sem tudta megmenteni a filmet.
A mainstream utolsó fellegvárába vezető rejtekajtó tehát eddig inkább bizarr produkciókat takart – ezek tulajdonképpen végig hűek voltak a Lady Gaga brandhez, miközben a zenei karrierje egy furcsa, tudathasadásos időszakon ment át. A hasadás a különféle jazzalbumokkal és a Tony Bennett-tel közös fellépésekkel kezdődött, hogy Lady Gaga Las Vegas-i koncertsorozatával teljesedjen ki, ahol egyik este a legnagyobb dance és pop slágereit adta elő, másnap pedig zongorával lekísért jazzstandardeket és a dalai jazzátiratait.
2020-ra sikerült újrafókuszálni az előadói kézjegyét: a Chromatica album pontot tesz a Joanne és a Csillag születik, valamint a jazzéra visszafogottságának végére, és egy olyan, szintipopba csomagolt meditációt tár a hallgatóság elé, ami keresetlenül, de az absztrakció eszközével beszél a hírnév okozta mentális tehertételről. A Chromatica eklektikus, Ariana Grandét, Elton Johnt és a Blackpinket is felvonultató konceptalbum: egy terápiás fikciós keretet tölt ki képzeletbeli bolygóval, a boldogságért és elfogadásért vívott harccal. Megvan benne minden, ami kijelöli az új évtized kurrens trendjeinek megfelelő Lady Gagát a társadalmi igazságosság üzenetétől a mentális egészségről valló szövegekig és cyberpunkot, valamint Paradzsanovot is megidéző vizuálokig.
Az új album, a MAYHEM öt évvel és megszámlálhatatlan kollaborációval, magas presztízsű fellépéssel később felveszi a Chromatica terápiapop fonalát és csavar rajta egyet. Lady Gaga partnere, a befektető-vállalkozó Michael Polansky tanácsára és együttműködésével a Fame motívumkincséhez nyúl vissza – innen az egész felmelegített nachos hisztéria. Csakhogy a MAYHEM motivációja nem a nosztalgia vagy az idő múlása feletti klisés kesergés: az origi Lady Gaga-hangzásvilág felvállalása majd’ húsz évvel később az a generátor, ami a belső konfliktust és az abból megszülető bátor kiállást hajtja meg látszólag végtelen energiával.
A vizsgálódás tárgya éppen az a kettősség, ami Lady Gaga karrierjének utóbbi éveit jellemezte, az a mindenkinek mindent jelenteni kívánó abszolút ambíció, ami újra és újra releváns előadóvá tudja tenni egy túlszaturált mezőnyben. Ennek kiváló bizonyítéka, hogy a megfelelően érzékeny és tehetséges csapattal azt a hangzást, amivel berobbant a köztudatba, teljesen új élettel és referencialitással tudja megtölteni – az eredmény pedig egyaránt intelligens és lehengerlő. A Die With a Smile duettje Bruno Mars-szal és három Gesaffelstein-kollab (Garden of Eden, Killah, Blade of Grass) jelöli ki azt a játékteret, amiben az industrial, a dance és a pop találkozik.
Ebben a térben viszont az olyan trackek mint a How Bad Do U Want Me, ahol Lady Gaga az 1989 Taylor Swiftjévé kíván változni (minek tenné?!) vagy az Only You jólfésült, klasszikus hangzása, nem férnek meg a hiperaktív dilivel, amiben teljesen elfogadott az Abracadabra nonszensz refrénje – mindenki vonyítsa: “Abracadabra amoroonana”, mert 2025-ben a világ annyira bizarr hely, hogy másnak már nem nagyon volna értelme, és ezt senki sem tudja annyira pontosan artikulálni, mint a bizarr koronázatlan királynője.
Selmeczi Nóra
