Felhők között ragyog a nap – ja, nem!
A témaként még mindig népszerű D-nap filmes feldolgozásai között találkozhattunk már mindenfélével a tágabb tablótól (A leghosszabb nap) a szűkebb megközelítésen (Ryan közlegény megmentése, A piszkos tizenkettő, Pathfinders, Storming Juno) át a könnyed alkotásokig (Élet a kastélyban, Léon és az Atlanti fal), sőt a veteránokkal is foglalkoztak (Még találkozunk, A nagy menekülő). Anthony Maras legújabb rendezése a szövetséges inváziós haderő legfelsőbb döntéshozatali szintjére fókuszál, ott pedig kipécézi magának azokat, akik különleges kategóriát képviselnek a hadműveleti tervezésben: a meteorológusokat.
Katonai vonatkozású munkákban (nem csak a filmekben) a meteorológia ugyanolyan ritkán kap említést, mint a katonaföldrajz, pedig ezek nélkül aligha reménykedhet sikerben bármelyik hadvezér. A szerencsénkre agyondokumentált D-nap kapcsán más a helyzet, hiszen még a tömör összefoglalókban és egyes játékfilmekben is többször megemlítették az átmenetileg javuló időjárási viszonyokat, amelyek lehetővé tették a június 6-i partraszállás véghez vitelét. Ennek apropóján a skót James Stagg ezredes nevét is hallhatták vagy olvashatták már azok, akik a témában az átlagosnál jobban elmerültek, és jelen film fókuszában ő áll. Stagg volt az inváziós erők parancsnokságának főmeteorológusa, akinek döntő szava volt a hadművelet megindításában vagy elhalasztásában.
A forgatókönyv alapját egyébként egy 2014-es színpadi dráma képezte, amely az angol színész és író, David Haig műve. Nem mellékesen a főszerepet is ő játszotta. A darab szép sikerrel futott az Egyesült Királyságban, több száz előadást ért meg, és később Kanadában is turnéztak vele. 2024-ben jelentették aztán be, hogy filmváltozat készül belőle, amelyet az Egyesült Államokban idén májusban mutattak be, míg a brit és magyarországi premier őszre várható.
A most következőkben a film részleteibe is belemegyek, így csak azoknak ajánlom a cikk elolvasását, akik már látták, vagy akiket ez nem zavar.
Vártam ezt a filmet, de már az – amúgy hatásos és hangulatos – előzetest látva elfogott az aggodalom bizonyos megnyilvánulások hallatán… Sajnos a filmben is visszaköszön az a jelenség, ami a történelmi oldalról tájékozottabb néző rémálma. Egészen pontosan az történt, hogy a forgatókönyvírók, a színpadi változatot is jegyző David Haig és a direktorként is közreműködő Anthony Maras, a partraszállást megelőző pár napos döntési dráma legfontosabb elemeit kiragadva próbálták egy viszonylag szerény, nagyjából százperces játékidőben felidézni a történteket. Emiatt azonban a szkript nemcsak hogy túlontúl vázlatosra sikerült, hanem – és ez nem lenne szükségszerű – elhallgat a néző elől olyan kulcsfontosságú részleteket, amelyek amúgy évtizedek óta szerepelnek minden vonatkozó munkában (értsd: már Cornelius Ryan 1959-ben megjelent összefoglalójában, A leghosszabb napban is olvashatók voltak).
Konkrétan a főszereplők újra és újra június 5-ét emlegetik céldátumként, és egyszer sem hangzik el, hogy az ár-apály vagy a holdfény szempontjából június 6-a és 7-e ugyanúgy a lehetőségek között szerepelt, így ezekkel is számoltak. Ehelyett kizárólag június 18-át ismételgetik mint a következő potenciális időpontot. A film vége felé aztán mintha hirtelen ötletként merülne fel, hogy ha már átmeneti tisztulás várható, akkor próbáljuk meg június hatodikát… Szóval a drámaiság kedvéért szépen a szőnyeg alá söpörték azt, ami amúgy köztudott. Ez a szememben rendkívül alattomos (sőt olcsó) húzás, egy jól ismert témánál pedig elég sok néző és kritikus köthet bele teljes joggal.
Egy másik súlyos hiba már a karaktervezetéssel kapcsolódik össze. Míg Eisenhowert aránylag hitelesen sikerül szerepeltetni (még ha az amúgy karakteres Brendan Fraser fizikai értelemben szerintem nem is a legjobb választás volt), Montgomeryvel igencsak kitoltak. Az ő esetében sem a színész okozza a gondot, hiszen az idén 55 éves Damian Lewis (a mi örökös Winters hadnagyunk Az elit alakulatból) jól megragadta az időnként kimondottan idegesítő tábornagy személyiségét. A probléma az, hogy néhány felcsattanós vagy kioktatós megszólalást leszámítva alig van szerepe, így nem is kaphat akkora súlyt és annyiféle arcot, mint Eisenhower – pedig beosztásából fakadóan (ő volt a szárazföldi inváziós erők, vagyis a 21. hadseregcsoport főparancsnoka) ennyit megérdemelt volna, illetve ezzel sikerült volna az ő személyiségét is árnyalni. Ráadásul ezzel szégyenletesen le is egyszerűsítik őt, márpedig egy két világháborút megjárt, igenis tapasztalt tábornokról nehéz elhinnem, hogy az időjárásra fittyet hányva akar átrobogni a Csatornán “lesz ami lesz” alapon. Emellett az előzetesben is idézetett mondatai (pl. “Ha el kell halasztunk a partraszállást, elveszítjük a háborút.”) visszavezetnek minket a rég elcsépelt és egyenesen félrevezető narratívákhoz. Üdvös lenne, ha a puszta reklám kedvéért sem puffogtanának ilyen mondatokat, mert szerintem mostanra mindenki, aki kicsit is érdeklődik a tágabb téma iránt, tudja, hogy a D-nap nem fordulópont volt, hanem a nyugat-európai háború utolsó szakaszának nyitánya. Nem a háború megnyerése vagy elvesztése múlott rajta, hanem az, hogy mikor ér véget a háború, és Európának mekkora része kerül majd nyugati vagy keleti fennhatóság alá.
És ha már a karaktereknél tartunk, sajnos egyiket sem sikerült igazán kidolgozni. Az Andrew Scott által alakított Stagg esetében is többet, személyesebbet vártam volna, de családi hátterét leszámítva nem tudunk hozzá közelebb kerülni (és azt is elárulhatom, hogy a gyerekszüléssel járó drámai szál totális fikció, csak a feszültség növelésére szolgál). Munkatársai is inkább a háttér részei, mintsem aktív szereplői a drámának. Két kivételt említhetek. Az első Kay Summersby, vagyis Eisenhower titkárnő-sofőrje, aki talán a legjobban kidolgozott, legemberibb szereplő – viszont a film nem róla szól (bár megérdemelne egyet). Őt mellesleg az ír származású Kerry Condon alakítja, akit nemrég az F1-ben láthattunk Brad Pitt oldalán. A másik Irving Krick, amerikai meteorológustiszt, őt Chris Messina kelti életre. Jellegzetesen jenki megjelenésével és könnyedségével, magabiztosságával jól ellensúlyozza Stag fegyelmezettségét, merevségét és kétkedését – de nagyjából ennyit tudunk róla is elmondani, pedig jelentősége miatt is megért volna valamivel többet.
A leegyszerűsítő megközelítés sajnos másutt is megnyilvánul. A ritkás, de hatásos és láthatóan a Ryan közlegény előtt tisztelgő vagy azt leutánzó partraszállási képsorok, illetve az ejtőernyős bevetést mutató snittek mindegyikén csak amerikai katonákat láthatunk. Tudván, hogy a partraszállás nemzetközi erőfeszítés volt, újabb arculcsapás az egykori szövetségesek, britek, kanadaiak, franciák, lengyelek, norvégok és mások számára, hogy róluk megfeledkeztek. A történet középpontjában persze a britek is ott vannak, hiszen a brit–amerikai rivalizálást, illetve együttműködést nem lehetett kihagyni. Ennek középpontjában Stagg és Krick szakmai vitája áll; előző pesszimistább és a legrosszabbra készül, utóbbi ezzel szemben a kedvező időjárásban bízik. Viszont a valóságban egy brit szolgálatban dolgozó norvég meteorológus, bizonyos Sverre Petterssen mutatott rá a közelgő viharra és a patraszállás elhalasztásának szükségességére, amivel Stagg is egyetértett. Ebből sejthető, hogy Norvégiában nem fogadták kitörő örömmel a Pressure-t, mivel a norvég szakember említés szintjén sincs jelen a forgatókönyvben. Mellesleg Petterssen 1974-ben tudta csak a nagyvilág előtt tisztázni szerepét saját memoárjában, addig a nevét a nyugati források nem említették.
A film tempója is kívánnivalót hagy maga után. Azt gondolnánk, hogy száz perc elég feszes terjedelem egy ilyen kvázi kamaradarabhoz, és eleinte nincs is vele gond, de sajnos pont a fináléhoz közelítve ül le a történet. Eközben némileg repetitívvé is válik a két meteorológiai szakember csörtéje, miközben egyre nő a nyomás a vezérkar felől, hogy a döntés végül megszülethessen. Az ilyen alaphelyzet igenis megkövetelne egy növekvő feszültséggel operáló forgatókönyvet, mégsem ez történik.
Ami már pozitívabb nyomot hagyott bennem, az a technikai vonal. Az operatőri munka meggyőző (ezt már az előzetesben láthattuk), ráadásul a legtöbb jelenetet eredeti helyszínen, a Southwick House-ban rögzítették, ahol Eisenhower és törzse állomásozott a D-nap idején. A meteorológiai vonatkozást ismerve nem meglepő, hogy az égbolt, a nap, az eső és a felhőzet visszatérő vizuális megjelenítése – áttételesen a természeti erők vad szépségének, befolyásolhatatlanságának vagyis emberfeletti hatalmának hangsúlyozása – is fontos szerepet kap a képkockákon. Ugyanakkor egy-két színesített és feltupírozott archív snittet is felhasználtak, de ez szinte természetes. Mindezekhez Volker Bertelmann atmoszférikus filmzenéje társul, ami tökéletesen belesimul a történetbe. Ebbe alább bele is hallgathatunk (illetve a teljes zeneanyag elérhető itt).
A Pressure sajnos tipikus példája az olyan filmeknek, amelyek erősen szelektálják a történelmi tényeket, aztán ebből a foghíjas felállásból próbálnak célhoz érni, így pedig egy hiányos és félrevezető forgatókönyv lesz a végeredmény. Természetesen láttunk már ilyet, és ettől még lehet jó egy film, a visszajelzések eddig mindenesetre vegyesek. Személy szerint kétlem, hogy a film igazán maradandónak bizonyul majd. Én, aki a D-napról rengeteget olvasott már, nem tudom elfogadni, hogy 2026-ban a drámai hatás kedvéért ennyire lecsupaszítsák az eseményeket, ezzel szinte meghamisítva a történelmet. Ilyen módon a Pressure a drámaiságra bazíroz, minden más sokadlagos szempont. Ami szomorú…
Ne menjünk el szó nélkül egy hasonló fókuszú, de Eisenhower tábornokot középpontba helyező korábbi alkotás mellett, amelyről én is írtam régebben: az Ike – A normandiai partraszálláshoz vezető út egy sajnos kevéssé ismert, de meglepően jó háborús dráma, amelyben Tom Selleck alakította a tábornokot. A kis költségvetésből, de láthatóan elkötelezett szakemberek és remekül válogatott színészek részvételével készült filmet nálunk csak DVD-n forgalmazták (és talán a televízióban is sugározták). A Pressure mellett vagy helyett, úgy vélem, megér egy megtekintést.
Kár érte.
Értékelés: 4/10
Pressure
Working Title Films 2026
Háborús dráma (100 perc)
Rendező: Anthony Maras
Főszereplők: Andrew Scott, Brendan Fraser
Zene: Volker Bertelmann
