Pedig aszonták, a Földön nem él ilyen…

Néhány hónappal ezelőtt még bizakodva vártam a beígért új Alien-sorozatot. Bár voltak aggodalmaim, sorozatok terén mégiscsak jobban állunk manapság, mint a mozifilmek terén. Aztán az idei nyár végén nekiülhettünk a szériának, és én már az első két résznél megállapítottam, hogy itt aztán nagy gáz van, kérem…

Nem akarok olyan hangzatos mondatokat elsütni, hogy “Az új Alien-sorozat megtestesít mindent, ami problémás a modern film- és sorozatgyártásban”, de bizony nagyon sok minden tetten érhető benne (tudom, hogy ez nem mindenütt, nem minden mai produktumra húzható rá, de bizonyos franchise-ok esetében jellemzően ott van). Ehhez persze hozzá kell gyorsan tennem, hogy az Alien-legendakör soha nem kapott megfelelő mennyiségű figyelmet, gondozást a tulajdonosaitól, és ez nemcsak a kronológiai következetlenségek és logikai bakik, hanem úgy általában a minőségbiztosítás oldaláról is érződött. Az évek során emiatt egymás után jöttek olyan filmek és könyvek, amik alulról súrolták a “közepesen semmilyen” szintet. Ezek egy részét én is bemutattam itt, és sajnos az Alien: Föld sorozat sem tudott magasabbra jutni. Sőt. 

Kezdjük a pozitívumokkal, és ez a lista nem lesz hosszú… Az atmoszféra alapvetően a helyén van, a képi világ átgondolt, változatos, és ahol kell, ott nosztalgikusan retrós. A régi és új szörnyek sokfélék, kellően ocsmányak, némelyik kimondottan szuggesztív. De. Mindezek nem extrák, hanem kötelezők egy Alien-produkcióban, egy évtizedekek alatt megalapozott legendakör újabb részében. Mindenesetre gondolatban megveregetem az ehhez köthető szakemberek vállát, mert ők legalább megdolgoztak a pénzükért. 

És akkor most térjünk át a negatívumokra. Először is: a karakterek olyan súlytalanok, hogy egy kisebb huzat elvinné őket. Vegyük a főszereplőt, Wendyt, aki egy szintetikus testbe átültetett kislány. (Értsd: egy kísérlet részeként a halálos beteg leányka lelkét áttöltötték egy mesterségesen alkotott testbe.) Elsősorban vele és hasonló sorsú társaival kéne azonosulnunk, értük izgulnunk. Ellenbendeazonban: az, hogy őt megmentették, most egy természetellenesen szívós testben él, alapvetően jól elvan, előtte áll egy hosszú élet, amelyben valószínűleg olyan és annyi lehetősége lesz, mint egy halandónak sosem, és amúgy mindenáron találkozni akar a bátyjával, ami össze is jön, még kevés ahhoz, hogy együtt tudjak érezni vele. Ugyanis nincs a személyiségének mélysége, ahogy igazán szerethető jegyei sem, a konfliktusai pedig nem tűnnek olyan súlyosnak, mi több, még később, az idegenek érkezése után sem látjuk őt soha igazi vészhelyzetben, mert addigra lényegében szert tesz egy mindent befolyásoló szupererőre. (Ja, és szerintem is ocsmány a frizurája.) Más szóval egy újabb instant szuperhősnőt kapunk. Akkor miért is kellene izgulnunk érte? 

És a többiek se jobbak. Egyetlen szereplő sorsa sem foglalkoztat, mert tényleges fejlődést nem látunk tőlük, és nem jutunk el arra a szintre, ahol fontossá válnánák, sőt néhány jelenet után már akkor idegesítenek, amikor meglátom a búrájukat, az öntelt, milliárdos zsenitojástól a vöröshajú kiscsajig bezárólag. Egy internetes kommentelőt idéznék, aki azt írta, hogy nem aggódik értük, inkább drukkol, hogy minél előbb és minél kegyetlenebb módon legyen végük, mert nem bírja már nézni, ahogy ott szenvednek. És ez szégyen, de a forgatókönyvírókra nézve, akik nem voltak képesek normális, szerethető, esetleg csodálni való karaktereket alkotni. Márpedig itt olyan szereplőkhöz kellene felnőniük, mint Ripley, Hicks, Newt vagy Bishop. Bár ez utóbbi véleményt az írók láthatóan nem osztották. 

Mellékesnek tűnhet, de engem ezek az elbaltázott nevek is kiakasztottak: Boy Kavalier, Slightly, Smee, Siberian (ez utóbbi egy néger nő neve!). Nem azt mondom, hogy mindenképp legyen Joe Smith és Kathy Thompson, de annyira érződik, hogy valaki nagyon-nagyon befeszült, hogy egyedi neveket adjon, és a végeredmény ez lett. (Teszem hozzá, Slighty, ami magyarul “kissé, enyhén”, a magyar feliratban a Ravasz nevet kapta. Olyat, ami pont hozzá egyáltalán nem illik. Ismét csak gratula. Ja, nem.) És a rengeteg névvel kapcsolatos potenciális nézői zavart még azzal is fokozzák, hogy a sorozat végén a szintik egy része kitalálja, hogy a régi (biológiai haláluk előtt viselt) nevükön kell őket szólítani. 

A párbeszédek összességében semmitmondók, üresek. Emlékezetes vagy csattanós megszólalásokra ne számítsunk, ellenben a Pán Péter-féle utalásokból jóval több van, mint kéne. A hangvétel emellett néha kimondottan primitív, és ez még akkor is idegesítő, ha tudjuk, hogy a szintetikus karakterek lényegében gyerekek, ergo ennek megfelelően szólalnak meg, és néha ennek megfelelően beszélnek velük mások. Emiatt olyan, mintha a Kölyökidő soha le nem forgatott óvodás változatát néznénk, amit ráadásul húszéves késéssel forgatott volna le az RTL Klub ifjúsági részlege. 

És hát maga a cselekmény… Szerintem túl sok szálat akartak beleoktrojálni. Egy csapat tapasztalt íróval talán sikerrel jártak volna, de nem így történt. Így aztán túltelítődik mindenfélével: a szintik lelki világával, a milliárdos csemete machinációival, a régi és új androidok közötti enyhe feszültséggel, a vállalatok szembenállásával, az idegenek lejutásával a Földre… (Amúgy pont idegenekből kapunk a legkevesebbet.) Így nem csoda, hogy nem érezni a fókuszt, ráadásul megfelelően súlyozni sem voltak képesek az akciót és a lassúbb történéseket: emiatt néha túl sok időt töltünk egy adott helyszínen, és leül a sztori. A durván 45-60 perces epizódokról így nem csak én állapítottam meg, hogy esetenként túl hosszúak, nem tudnak elég izgalmasak vagy feszültségteljesek lenni. A végén már másfélszeres gyorsítással néztem némelyiket, mert túl akartam végre lenni rajta. 

És csapjuk mindehhez hozzá a logikai bakikat, illetve szimpla marhaságokat, amikkel Dunát lehetne rekeszteni. Ezek láthatóan nem csak nekem tűntek fel. Megnéztem ugyanis pár kritikai videót az elmúlt hetekben, és a kritikusok már ott, az első benyomásokat összesítő beszélgetésekben szóvá tették, hogy itt meg itt miért ez meg ez történt? Teljesen illogikus fordulatokat listáztak teljesen jogosan, rögtön az első megnézés után. Ennyire szembetűnők. Sajnos az ilyenek már az elmúlt évtized Alien-nagyjátékfilmjeiben is előfordultak. Például azokra a baromságokra gondolok, hogy egy tudós, de legalábbis egy szakember milyen óvatlanul közelít egy potenciálisan veszélyes ismeretlen faj egy-egy példányához. Vagy hogy egy másik földönkívüli lényt olyan hétköznapi üveghengerbe zárnak, hogy az másfél méteres magasságból lezuhanva könnyedén darabokra törik – mert hát miért is készítenék pont ezt valami szupererős üvegből? És már meg sem lepődünk azon, hogy pár perc vagy pár óra múlva kész a baj, aztán jöhet a szokásos bújócska, majd a hentelés és élethalálharc. Mindez egy rendkívül hanyag, a nézőkre nézve ismételten sértő írói tempót jelez. 

Külön kitérnék a nosztalgiafaktorra. Ez leginkább az ötödik epizód kapcsán említendő, amely lényegében A nyolcadik utas: a halál előtti tisztelgés, de közben kolosszális utánérzés is. Megjegyzendő, még mindig ez volt a legélvezetesebb rész a nyolcból, még ha a pozicionálásán lehet is vitatkozni. De akkor már arra is kitérek, hogy ez az egész széria két évvel az első Alien-film cselekménye előtt játszódik. Amúgy miért? Feltétlenül szükséges a klasszikusok időszakába belekontárkodni egy elsőre irreleváns cselekménnyel, ráadásul olyan technikai színvonalat megvillantva, ami anakronisztikus lehet? 

Sajnos a sorozat fináléja azt sugallja, hogy a készítők nagyon is reménykednek a második évad megvalósulásában. Sőt, annyira biztosra veszik, hogy lezáratlanul hagyták a sztorit. De ez a kielégítetlenséggel határos lezáratlanság, ami egy évad legvégén szerintem megengedhetetlen. Mintha egy vagy két teljes epizód hiányozna a széria végéről. De mindegy, nem is vagyok kíváncsi a folytatásra. Ez a sorozat a szememben egyszerre kontármunka, az Alien-legendakör (sokadszori) megtaposása, illetve a nézők lehülyézése. Én ebből nem kérek. Inkább javaslom, hogy végre alapítsanak újra néhány rendes forgatókönyvírói iskolát, ahova ezeket az önjelölt írókat berángatják. 

Van egy másik jelentős és egyáltalán nem új keletű probléma. Arról a kérdésről van szó, hogy lehet-e újat mondani, mutatni az Alien-multiverzumban? Szerintem egyébként lehetne, de akkor el kellene szakadni a kliséktől, és forradalmian új nézőpontot és megközelítést kellene választani. A lerágott csontok után talán még működne is… (Igen, tudom, Ridley Scott erre törekedett a Prometheusszal, ami nagyon félrement, de legalább megpróbálta.) Ahogy a Csillagok háborúja újabb részeinél is, itt is látható, hogy a klasszikus elemektől félnek elszakadni. Mert az egyszer vagy többször már működött. Más szóval gyávák. És ha már elszakadás… Ebben a sorozatban számomra a legérdekesebb vonal fura módon az iparvállalatok rivalizálását kiemelő és a Weyland-Yutani aktuális vezérigazgatóját szerepeltető rész volt. Mindig is izgatott, hogy a háttérben mi történik, így szívesen megnézném, hogy mindez hogy fest onnan fentről, “a fellegvárból”. Egy ilyen minisorozat talán másoknak is többet nyújtana, hiszen egy csomó intrikát, kémkedést, szakmai féltékenységet és vitát lehetne belesimítani, ami megfelelő tálalással izgalmas is lehetne. Az érdekelne. Mert hentelősakcióhorrorból a kelleténél már többet kaptunk. Azt az alkotót és döntéshozót várom, aki elég tökös lesz, hogy mindezt előirányozza és megvalósítsa. 

Felejtsük is el gyorsan.
Értékelés: 1/10

Alien: Föld (Alien: Earth)
FX 2025
Sci-fi, horror, akció (8 x 45-60 perc)
Rendező: Dana Gonzales, Ugla Hauksdóttir, Noah Hawley
Főszereplők: Sydney Chandler, Timothy Olyphant, Samuel Blenkin
Zene: Jeff Russo