KÖNYV: D-Day Tank Hunter (Hans Höller)
2024. június 05. írta: Monty H.

KÖNYV: D-Day Tank Hunter (Hans Höller)

Páncélvadászokkal a partraszállók ellen

Több német visszaemlékezésben – például Heinrich SeverlochHans von Luck vagy von Rosen memoárjában – olvastam már a normandiai csatáról. A most következő kötet viszonylag új darab, amely 2022-ben jelent meg, és ma már több nyelven is olvasható, így a D-nap 80. évfordulója kapcsán mindenképp érdemes elővenni.

“Miután kilőttük az első éles gránátokat, teljesen elment a kedvünk attól, hogy a harckocsizóknál szolgáljunk. Saját szemünkkel láthattuk, milyen hatása van akár egy 3,7 cm-es lövedéknek a céltárgyon. A gránát wolfrámmagja átfúródott az acéllemezen – és amit mögötte művelt, az rossz érzésekkel töltött el minket.

Egy páncélelhárító szakasz közé berontó harckocsinak zéró esélye volt a túlélésre. A tankon belüli túlélés pedig mindig a páncél vastagságán múlt… meg az egyéni szerencsén. Újra és újra rájöhettünk, hogy a csatatéren a túlélési esély egyik helyen sem jobb, mint a másikon. Akár szárazföldön, akár tengeren, akár a levegőben vagy, a halál számos formában támadhat, és a te esélyeid mindenütt egyformán jók (vagy rosszak). Számunkra egyetlen megoldás volt: a monoton gyakorlatozás és a fokozott elvárások magunkkal szemben.”

d-day_tank_hunter.jpgHans Höller 1921-ben látta meg a napvilágot az ausztriai Pottschach-ban. Fiatalkorát természetesen alapjaiban határozta meg a két háború közötti bizonytalan politikai klíma. Amikor a németek 1938-ban bevonultak Ausztriába, kimondottan kellemes meglepetésként értékelte nemcsak a német szervezettséget, hanem azt, ahogy a németek az osztrák embereket maguk közé fogadták. Később, a Wehrmacht katonájaként sem volt soha semmiféle problémája abból, hogy Ostmarkian volt. A háború nemsokára számára is valósággá vált. Bevonult, tüzér lett, és először Észak-Afrikában, többek között Tobruk ostrománál szagolt puskaport. Később tisztképző iskolát végzett, és visszatért az afrikai frontra, ahol súlyos sebet kapott, ezért visszaröpítették a kontinensre. A Franciaországban újjászerveződő 21. páncélos hadosztálynál a közelgő invázió elhárítására készült embereivel, majd június hatodika éjjelén páncélvadászaikkal meg is indultak a bénouville-i hidat tartó brit légideszant-erők ellen… A normandiai csatával sem értek véget a küzdelmek, Höller így még számos összecsapásból kivette a részét. Kiérdemelte az I. és II. osztályú Vaskeresztet. A háború után mérnök lett, és bejárta az egykori csatatereket, ahol számos régi ellenfelével is találkozott. 

“A híradókban mutattak olyan képsorokat, ahol a tankjaink átforrósodott páncélján sütnek tojást. Ez valószínűleg megoldható volt, mert elég nagy volt a hőség, de nem lehetek biztos benne, mert egész Afrikában nem láttam egy szál tojást se. És ha már itt tartunk, 1941 nyarán a saját páncélosainkat se nagyon láttam ott. Így azzal szórakoztunk, hogy fehér balkánkereszteket festettünk a tenger közelében talált teknősök páncéljára. Azon tűnődöm, vajon a britek találtak-e ezek közül egyet is a novemberi előrenyomulások során, és ha igen, mit gondoltak.

Vízből mindig kevés volt, vagy ami rendelkezésre állt, az sós volt. A kávét például sós vízből készítettük. Ocsmány íze volt, de hozzászoktunk. Viszont a szomjúság egyre rosszabb lett, és azon kaptam magam, hogy arról álmodozom, hogy a Saubach-patak tiszta, hideg vizet iszom odahaza, ami a Scheeberg-hegy tövében fakadt, ahol gyerekkoromban pisztrángra mentünk. Ez éjszaka is előfordult: odanyúltam a kulacsomért, hogy igyak, de az álom nem vált valóra. Később az olaszoktól tanultunk egy jó kis trükköt. Egy csepp ánizspálinkát tettek a kulacsukba. A víz ízét elrontotta ugyan, de az ánizs egy ideig elnyomta a szomjúságot. Ahogy ennek híre ment, egyre nehezebb volt ánizspálinkát szerezni. A tengerhez közel a kútvíz is sokszor sós volt. Idősebb korunkban többen is megfizettük a hosszas szomjúzás árát a vesekövünkkel. Velem is ez történt.”

tank_hunter.jpg

Viszonylag lényegre törő, átélhető és gyorsan olvasható memoárt kapunk. A csataleírások néhol elég szárazak, de a helyszínek és időpontok megadása révén jól követhetők egy térképen, illetve elhelyezhetők az észak-afrikai vagy épp a normandiai inváziós front nagy egészében, vagyis a téma kutatóinak is hasznos lehet, sőt érdekességekkel is szolgál (pl. a bénouville-i hidak elleni német búvárakció részletei kapcsán). Sok a kimondottan találó anekdota is, amik nemegyszer az egykori ellenfelekről, esetleg a megszállás alatt élő franciákról szólnak. 

“A foglyokat egy sátorba terelték, és Meder megtartotta az első kihallgatást. Így jutott idő nekem is, hogy alaposan megnézzem őket.

Meglepődésemre pont úgy néztek ki, mint mi. De mire is számítottam? Egy angol lordra, aki a sivatagot sétápálcával és keménykalapban járja? Még az egyenruhájuk is hasonlított a miénkre. Csak a lapos Brodie-sisakjuk és a térdzoknijuk volt más. Eléggé elnyűttek voltak, és hálásan fogadták a felkínált vizet. A törött lábú srác nagyon szenvedett; látszott, hogy a tűréshatárán van. A szanitécek próbálták egy kényelmesebb testhelyzetbe tenni, de hiába. Aztán a kihallgatás véget ért, és a főhadnagy meg akarta szervezni a foglyok elszállítását, mikor a szomszédos sátor felől, felcsendült a rádióból a Lili Marlene jól ismert dallama:

Vor der Kaserne
Vor dem großen Tor
Stand eine Laterne
Und steht sie noch davor
So woll'n wir uns da wieder seh'n
Bei der Laterne wollen wir steh'n
Wie einst Lili Marleen.
Wie einst Lili Marleen.

Mindannyian elcsendesedtünk, és a britek halkan dúdolni kezdtek. A vezetőjük, egy őrmester, megkérte a főhadnagyunkat, várjunk a dal végéig. Meder bólintott, és gondolatainkba merülve végighallgattuk az egészet. Akkor először, ebben a véletlen és ártalmatlan helyzetben, kimerülve, fáradtan, az ellenség társaságában, azt kérdeztem magamtól, van-e értelme ennek a háborúnak. Megérintett ez az eset, és korábban nem tapasztalt kapcsolatot éreztem a britekkel. Ott ültek ezek a fiatalemberek, pont olyan soványak és megviseltek, amilyenek mi voltunk, ugyanúgy álmokkal tele. Ebben a pillanatban közelebb voltunk egymáshoz, mint azelőtt bármikor.

Az a dal valóban különleges volt. Lale Anderson előadásában a négy versszakos Lili Marlene a front mindkét oldalán ismert volt. Olyannyira, hogy a britek le is fordították angolra. Mindennap, nem sokkal 22 óra előtt minden német katonai rádióállomás ezt sugározta, a napi műsor lezárásaként. Ezt persze a britek is fogták. Amikor lehetséges volt, mi sem akartunk lemaradni róla. A rádiókészülékeket beállították, és pár percig mindenkinek másutt jártak a gondolatai, nem pedig a háborúban. Ha akkor valaki végigsétált a táboron, ezt a dalt hallhatta halkan kiszűrődni minden sátorból, minden fedezékből, minden páncélosból és parancsnoki járműből. 

Gyakran láttam embereket megkönnyezni a dalt. Sokan ilyenkor sietve letörölték az arcukat. A melódia olyan vágyakozást és mélyreható érzéseket kavart fel, amik szöges ellentétben álltak a háború elviselhetetlen valóságával. Ebben az idősávban soha nem kaptunk tüzérségi tüzet vagy más ellenséges támadást. Amolyan nem hivatalos tűzszünet volt. Ez talán a dolgok megszépítéseként hat a mai olvasó szemében, de háború idején sok ilyen eset előfordul; egy helyzet, ami egy kis időre egyesíti a jelenlevőket, amikor mindenki haza és a családjához vágyik. Hogy nem sokkal utána ugyanazzal a gyűlölettel és elánnal folytathassák egymás lemészárlását.”

holler.jpgViszont a szerző politikai megnyilvánulásai kapcsán több olvasónak valószínűleg a “naiv” jelző jut majd eszébe, hiszen Höller hosszú ideig csak a neki tetsző jellemzőket látta meg a náci rezsimben, és a népirtással kapcsolatos információk hozzá – saját bevallása szerint – csak a hadifogoly-táborban jutottak el. Én nem kérdőjelezem meg a leírtakat, az azonban látszik az internetes hozzászólások alapján, hogy többen ugyanúgy kétkedéssel állnak ehhez az állításhoz, ahogy a háború után a szövetséges katonák a Németországban gyakran hallott és a náci rendszer módszereivel kapcsolatos “nem tudtam róla” szólamokhoz.

“A harc szüneteiben megmutatkozott az emberség. Másnap egy spontán kölcsönös tűzszünetnek lehettünk tanúi. A Troarn és St. Pair körüli küzdelem olyan ádáz volt, hogy alig adódott alkalom a sebesültek összegyűjtésére. A csatatéren hevertek órákon vagy napokon át. Éjszaka gyakran hallottuk gyászos kiabálásukat a senki földjéről. Mikor ennek vége szakadt, tudtuk, hogy szegény ördögnek annyi. Néhányan súlyos sebekkel is több napig szenvedtek. Kiáltozásukat alig lehetett éjszakánként kibírni. Aki egyszer is hallott ilyet, többé nem felejti el. Egyszer aztán mentőautók tűntek fel a túloldalon, oldalukon hatalmas vöröskereszttel. Bíztak a korrektségünkben, és lassan közelítették meg az arcvonalunkat. Egyetlen lövés sem dördült. Néhány óráig a fegyverek hallgattak, és a zuhogó esőben mindkét oldal összeszedte a halottakat és sebesülteket. A szanitécek segítettek egymásnak, ahol lehetett. Mindenkit összegyűjtöttek, barátot és ellenséget.

Utána a brit mentőautók visszaindultak. Az egyiken egy angol tiszt állt szálfaegyenesen. Ahogy elhaladt előttünk, tisztelgett nekünk. Később az egyik felcserünk mesélte, hogy brit orvos, aki 1939 nyarán, a háború kitörése előtt Heidelbergben tanult.”

A könyvet számos kép illusztrálja, ami részben annak köszönhető, hogy Höller katonaként fényképezőgépet hordott magával, és sok mindent megörökített. Sajnos a fotók egy részének minősége az e-könyv változatban nem volt igazán élvezhető, de a nyomtatott verzióban ez eltérő lehet. Az angol fordítás sem tökéletes, ráadásul viszonylag sok az elírás. Az esetleges magyar kiadásnál, remélem, egy megbízható szaklektorra támaszkodnak majd. 

“A zászlóaljunkban kiváló volt a fegyelem, és nem is adódott probléma köztünk és Cairon falucska lakói között. Éppen ellenkezőleg, majdnem baráti kapcsolatok alakultak. A szakaszomat egy kisebb kastélyban szállásolták el, én pedig egy középkorú házaspár takaros kis házában laktam. Csak végigsétáltam a kastély parkján, és ott is voltam a szállásom hátsó kertjében. Francia vendéglátóim többször meg is hívtak engem és altisztjeimet egy délután kávéra. Imígyen több szombat és vasárnap délutánt töltöttünk ebben a csodálos kis kertben.”

A D-Day Tank Hunter ajánlott olvasmány, jól kiegészíti (az amúgy szintén a 21. páncélosoknál szolgált) Hans von Luck nálunk is megjelent memoárját. Nyelvezete elég egyszerű ahhoz, hogy középszintű angoltudással is nekiugorjon az érdeklődő. 

d-day_08.jpgHa érdekelnek a D-nappal kapcsolatos egyéb posztjaim – könyvekről, filmekről, makettekről, videójátékokról és képregényekről –, akkor
IDE KATTINTS.

 

D-Day Tank Hunter 
Írta: Hans Höller
Magánkiadás
278 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://monty.blog.hu/api/trackback/id/tr8318399475

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása