2020. jan 27.

FILM: 1917

írta: Monty H.
FILM: 1917

Futárok háborúja

Az első világháborús centenárium sem hozott jelentős változást a témához kapcsolódó filmek számát tekintve. Bár a francia Viszontlátásra, odafönt szerencsére eljutott a hazai mozikba, illetve a magyar filmgyártás is elkönyvelhetett egy elég felemás szájízű tévéfilmet, a Szürke senkiket, a maradandó művek többsége (köztük a Gallipoli vagy a Fegyverszünet karácsonyra) a korábbi évtizedek gyümölcse. Sam Mendes új alkotására persze nemcsak a százéves évforduló miatt érdemes odafigyelni, hiszen a rendező már többször bizonyította, hogy érti a dolgát. Most azonban a rendezés mellett valami újjal próbálkozott… 

1917_1.jpg

A forgatókönyvet ugyanis Krysty Wilson-Cairns oldalán maga a direktor úr írta, méghozzá elsősorban nagyapja élményeiből, aki futárként szolgált az első világháborúban. A szkriptben a személyes megközelítés és a rendező elkötelezettsége valóban kézzel fogható, a drámai alaptörténet – a két kiskatona veszélyes küldetése – remekül működik, ami viszont szintén érezhető, hogy Mendesnek ez az első forgatókönyvírói munkája. Míg a cselekményt kézben tudta tartani, és fel tudta ezt vértezni kellően izgalmas fordulatokkal, véleményem szerint a párbeszédek jelentős részénél nem ért célt. Nagyobbrészt közhelyes vagy jellegtelen mondatváltásokat hallhatunk mindarról, amiről szegény katonák nyilván beszélgetnek eleget – az otthonról, az élelem hiányáról, a múltról, a jövőről –, de mindez egyszerűen átszalad a nézőn, nyomot pedig nemigen hagy. Félreértés ne essék, nem azt várnám egy realista filmben, hogy menjenek el a tarantinói végletekig, és kanyarítsanak oda elnyúló, kicsit képtelen vagy éppen fennkölt dialógusokat. Nem, én azt várnám, hogy legyenek hitelesek, de ne sablonokból építkezzenek. Ott van aztán a két főhős karaktere, amelyet szintén nem vittek túlzásba, bár gyanítom, hogy ez akár Mendes eredeti írói szándékának is megfelelhet, mert talán éppen azzal akarta a néző figyelmét e pár rövid óra történésein tartani, hogy nem terhelte őket a főszereplők hátterével. Engem például nem zavart, de több kritikus is szóvá tette. 

A történet egy részében egyébként egész intim háború folyik, ahol a két katona mellett senki vagy szinte senki nem bukkan fel: a “nagy háború” grandiozitása ezeknél a jeleneteknél nem a statiszták létszámában nyilvánul meg, hanem éppen a kisember jelentéktelenségében, ahogy a messzibe nyúló csatatér közepén bolyong, vagy az elhagyott tüzérüteg halomba dobált lőszerhüvelyei között téblábol. Mendes néhol jellegzetes, másutt formabontóbb háborús élethelyzetekkel dolgozott, és bár a párbeszédektől eltérően ezek nem válnak unalmassá, megfelelő dialógusokkal még jobban működnének. 

A film igazi erőssége a technikai háttér, ezen belül is a Roger Deakins-féle fényképezés. Míg a modern háborús filmek alkotói a vizualitás terén általában megelégednek a hiperrealista kézikamerázással és vágással, illetve a minél valósághűbb brutalitással, addig Mendesék elsősorban úgy próbálták meg közelebb hozni a kiskatonák szemszögét, hogy látszólag vágás nélküli felvételeken követik az eseményeket. Nincsenek pörgős képváltások, s ennek következtében még kézzelfoghatóbb a feszültség és a bizonytalanság, mert nem tudunk elszakadni a főszereplőktől: végig ott caplatunk mellettük, ott ülünk a teherautó platóján, ott húzódunk meg a pincében, ha pedig menekülni kell, az operatőr is rohan. A direktor már a Spectre nyitójelenetében adott ízelítőt ebből, de akkor csak egy pár perc erejéig élvezhettük ezt a fajta kép világot, és mi tagadás, az 1917-hez képest sokkal inkább érződött ott jól elsüthető technikai duhajkodásnak, mint a drámai hatás szerves elemének. Itt és most azonban nincs pardon, talán két észlelhető vágást láthatunk csak, a többit speciális trükkel oldották meg. De ez utóbbiakból se lehetett nagyon sok, s ezért volt arra szükség, hogy egyrészt terepasztalon tervezzék meg a helyszíneket és a fényképezést, másrészt, hogy a színészek fél évig gyakorolják a szerepüket és a mozgásukat, hiszen egyetlen elhibázott mondat vagy rosszul működő kellék tetemes késlekedést okozhatott a forgatáson. Egy öngyújtó defektje miatt például többször is újra kellett kezdeni az egyik felvételt, és majdnem egy teljes napi nyersanyagot ki kellett ezért dobni. Ilyen jellegű fényképezés mellett persze a helyszínek kialakítása és bevilágítása, vagy a robbanások és a statiszták irányítása is külön figyelmet érdemelt a stáb részéről, de e téren a film hibátlan. Az, hogy a hangeffektek is szépen illeszkednek, és Thomas Newman kiváló zenét írt hozzá, már csak a hab a tortán. 

A színészek egy része is jelentősen hozzátesz az élményhez, bár vannak kivételek, és ezeknél több esetben megint a harmatos párbeszédek ütnek vissza. A két főhősről szólván, Dean-Charles Chapman alakítását nem éreztem különösen meggyőzőnek, nem úgy, mint George MacKayét, akit a 11.22.63. című tévésorozatban már láthattunk, de érdekesebb, hogy az első világháborús kiskatona szerepében már kipróbálta magát, ugyanis a Hadak útján írója, Michael Morpurgo Peaceful közlegény című regényének filmváltozatában ő játszotta a címadó karaktert. Andrew Scott csak egy rövid, de markáns hadnagyi szerepre ugrott be, és azt hiszem, Colin Firth is elégedett lehetett, amiért a bevezető eligazítást ő tarthatta, ezzel szemben Benedict Cumberbatch sablonosra íródott kőkemény tisztfigurája inkább hiányérzetet kelt, ahogy Mark Strong sem kapott igazán értékelhető mondatokat.

1917_2.jpg

Az alaptörténet, a színészi játék és a technikai megvalósítás együttese mély nyomot hagyott bennem, de ha a párbeszédekre jobban ügyeltek volna, akkor lényegében tökéletes filmet tehettek volna le az asztalra. Ettől függetlenül tudom ajánlani, és nemcsak a háborús filmek kedvelőinek, mert ahol képes hatni a nézőre, ott nagyon erőteljes, de sajnos nem tudja teljesen és teljes hosszában kihasználni a potenciálját. Ettől függetlenül a különböző filmes díjak máris potyognak a készítők ölébe, és pont ennek kapcsán kell szóvá tennem azt a szomorú tényt, hogy az 1917 a magyar mozikban sajnos kizárólag szinkronnal fut. Én most sem értem, hogy egy számos díjra jelölt alkotásból a forgalmazó miért nem készíttetett feliratos, eredeti nyelvű kópiákat. Nemcsak a hazánkban élő vagy ideiglenesen tartózkodó külföldiek örülnének neki…  

A futárok első világháborús szerepét már más filmekben is hangsúlyozták. A Gallipoliban maga Mel Gibson működött küldöncként, de a Passchendaele is megmutatta, hogy milyen tragikus következményei voltak annak, hogy a híradás akkortájt még meglehetősen megbízhatatlan volt: futárokat, postagalambot, illetve néha futárkutyákat alkalmaztak, a korszerűbb megoldások között pedig akkor még csak a távíró és a tábori telefon állt rendelkezésre. A fronton, támadásnál utóbbit igyekeztek használni, amihez természetesen a támadó alakulatokkal együtt haladó kábelfektetőknek kellett telepíteniük a vonalat. Ez azonban az ellenséges ágyúzás vagy egyéb harccselekmény következtében szinte mindig megszakadt, így az előbb ismertetett futárokra maradt általában a hírközlés hálátlan feladata. Mire azonban ők visszaverekedték magukat a gránátszaggatta csatamezőn, átadták az üzenetet, a tisztek vagy a vezérkar megbeszélte ezt, döntést hozott, és útnak indította a következőt futárt a válasszal, órák is eltelhettek, addig pedig a harchelyzet teljesen megváltozhatott. Egyes történészek szerint ha a rádió-adóvevő már ekkor használatban állt volna, több csata kimenetele is egészen más lehetett volna...

Hatásos, de nem tökéletes.
Értékelés: 7/10

1917 (1917)
Dreamworks 2019
Háborús dráma (119 perc)
Rendező: Sam Mendes
Főszereplők: Dean-Charles Chapman, George MacKay
Zene: Thomas Newman

Szólj hozzá

dráma háborús film elso vilaghaboru