2019. jan 23.

PC: Wolfenstein: The New Order

írta: Monty H.
PC: Wolfenstein: The New Order

A háború még nem ért véget és nem is úgy

A Wolfenstein-széria azon jól ismert, bár váltakozó sikerrel csapongó sorozatok közé tartozik, melynek első darabjai még a nyolcvanas évek első felében láttak napvilágot (értsd: két év múlva már felkerülhet a tortájára a negyvenedik gyertya, ami nem semmi). Jelenleg tizenegy címnél tartanak, de ha minden igaz, idén is érkezik két új darab. Most azonban egy korábbi, 2014-es epizódot emelnék ki, a New Ordert.  

wno_promo.jpg

A történelmi tényeket merészen sutba dobó és egy alternatív múltba vezető alaptörténettel van dolgunk, amelyben a Harmadik Birodalom keményen megszorongtatja a szövetségeseket. 1946-ot írunk és a háborúnak még távolról sincs vége... William Blazkowicz százados egy különleges alakulat élén ekkor intéz támadást régi ellenfele, Strasse tábornok eldugott erődítménye ellen. A művelet azonban kudarcba fullad, Blazko pedig nemcsak fogságba esik, hanem a következő másfél évtizedet kómában tölti egy lengyelországi szanatóriumban, mígnem a nácik úgy döntenek, ideje az intézményt végérvényesen bezárni, a bentlakókat pedig likvidálni. Hősünk ekkor újra öntudatára ébred és a maga (szó szerint) ellenállhatatlan stílusában végez a halálbrigáddal, hogy aztán a csinos főnővérrel együtt Berlinbe szökjenek és a földalatti mozgalomhoz csatlakozva vágjanak végre vissza...

Bizony kevés cég meri manapság meglépni, hogy egy FPS-kalandjátékot kizárólag egyszemélyes hadjárattal dobjon piacra. Aki ezt teszi, annak nem árt felkötni a gatyáját, hiszen ez azt jelenti, hogy a teljes játékélményt, ergo a majdani nyereséget erre alapozzák. Más hasonló esetek, például a Call of Juarez – Gunslinger egyébként megmutatták, hogy van alapja az ilyen megközelítésnek, bár egy jól sikerült magányos kaland után a játékosok többsége nyilván elkezd majd azon szomorkodni, hogy miért nem lehet ezek után multizni is egy kicsit a már megismert helyszíneken és fegyverekkel... Mindenesetre a Bethesda munkáján (illetve ennyi év után: a bevételeken és a kritikákon is) meglátszik, hogy nem épp alaptalan önbizalommal álltak a projekthez, mert a New Order valóban olyan élményt nyújt, aminek a végén a többség nem fogja visszakérni a vételárat. De akkor lássuk részletesebben is, mi emeli ki ezt a szoftvert a többi közül.

Kötött, csőszerű, itt-ott valamivel szabadabb játékmenet – ilyet már láttunk, de nem mindegy, hogy ki hogyan tálalja. Egy részletesen kidolgozott történet és játékmenet során ugyanis nem az ugrik be, hogy ez milyen béna, hanem, hogy valóban egy alaposan átgondolt és jó értelemben filmszerű sztori részesei és alakítói lehetünk, ahol a cselekménynek van íve, sőt, eleje, közepe és vége is. Nem mellékesen nem fejeződik be 3–4 óra játék után, hanem annál jóval hosszabb. Ez persze csak az egyik fontos elem: kellenek még szereplők is, lehetőleg olyanok, akiket látszatra nem egy olcsó ponyvaregényből húztak elő. Nos, ez a másik dolog, ami miatt fel lehet emlegetni ezt a játékot: lényegében minden nevesített karakter sajátos, szerethető vagy éppen idegesítő tulajdonságokkal bír. Mintha valódi személyekkel lenne dolgunk, akiken viszont maradandó nyomot hagyott a háború, a bujkálás, a veszteségek és a többi. Ott van például szerencsétlen társunk, Max Haas, aki agysérülése folytán egy ötéves gyermek értelmi szintjén van és saját nevén túl nemigen tud mást kimondani, mivel azonban két méter magas, egy méter széles, fizikai ereje pedig egy elefántot idéz, nagyon jól jön, mikor beavatkozik a harcba a mi oldalunkon. Vele és a hozzá hasonló sorsú karakterekkel csak még tapinthatóbbá teszik ezt a rendkívül fojtogató háborús atmoszférát, a minden oldalról veszéllyel fenyegető világot, ahol egyedül a búvóhely kínál némi pihenést és nyugalmat. Bizony-bizony, valami ilyesféle lehet az élet egy igazi diktatúrában, és ezt a hangulatot a játék során elénk toppanó náci tisztviselők betegesen elvakult megnyilvánulásai vagy a rideg, csupa beton-acél építészeti megoldások csak fokozzák. Fontosnak tartom viszont megjegyezni, hogy a véres, nem egyszer morbiddá fajuló küzdelem nem teszi a játékot infantilis vérengzéssé: végig érezhető a helyzet komolysága és a mészárlások konklúziója nem az, hogy hejj, de jó móka volt, hanem az, hogy egy embertelen rezsim ellen lépünk fel és ugyanúgy nem osztunk kegyelmet, ahogy ők sem tennék.

Persze, ha már szereplők, akkor a párbeszédek sem mellékesek. Itt is újabb jó pontot, sőt, pontokat kell jóváírni a készítőknek. Akár a főbb karakterek, akár a háttérben dumálgató német őrök dialógusairól van szó, minden szóbeli megnyilvánuláson érződik, hogy nemcsak megírták elejétől a végéig, de előtte meg is rágták. Nem félmondatos, alapszintű beszélgetések zajlanak itt, annyit mondhatok. Ha ehhez még hozzávesszük Blazko saját, néhol vérgőzös, néhol könnyedebb monológjait, akkor tényleg kalapot kell emelnünk. 

Természetesen a környezet is az atmoszféra része, és bár nagy általánosságban dominálnak a szürke beton- és fémszerkezetek, mégsincs az az érzésünk, hogy állandóan ugyanott tartózkodnánk: a helyszínek eltérők és összességében nagyon részletesek. A grafika mondjuk távolról jobban néz ki, mint közelről, de engem ez kevésbé zavart. A falakon propagandaplakátok vigyorognak, de többször is összefuthatunk ereklyékkel, illetve újságcikkekkel, amelyek segítenek még jobban átélni az alternatív múltat. A terep bejárása, felfedezése azért is izgalmas, mert a más játékoknál szinte kötelező iránytű hiányzik: feladatlistánk van, illetve egy fokozatosan kiteljesedő térkép – úgyhogy bizony érdemes óvatosan mozogni. Ez utóbbi segíti még jobban átélni a sokszoros, technikai fölényt is élvező ellenféllel szembenálló, rendszerint egyedül akcióba induló főhős harcait.

És ha már harc, hát az bizony lesz dögivel. Ugyanakkor sok esetben van esélyünk csendesen és feltűnés nélkül letudni egy-egy pályaszakaszt. Ehhez késünket használhatjuk (ha több is van nálunk, akár dobókésként is), mellyel Blazko művészi szinten bánik, különösen, amikor kegyelemdöféseket osztogat. Persze ha már kirobban a tűzharc, úgyis a nagyvasakhoz nyúlunk, és természetesen rögzített vagy felvehető nehézfegyvereket, sőt néha járműféleségeket is találhatunk menet közben. Ezzel kapcsolatban felemás érzéseim voltak. Egyfelől a fejlesztők kicsit továbbgondolták a második világháborús kézifegyvereket, így egyszerre van meg valamiféle ismerős érzés és az újdonság varázsa. Másfelől viszont, talán az első küldetést leszámítva végig a német eszközök dominálnak (nem csoda), viszont kategóriánként nincs igazi választék. Lényegében minden fajta stukkerből csak egy, ritkábban két típus kerül a kezünkbe (bár az is igaz, hogy a legtöbbet kettesével is bevethetjük). Ez persze nem hatalmas negatívum, de más címeknél általában máshogy állnak a kérdéshez, márpedig a többféle fegyver is segíthet abban, hogy kicsivel változatosabb legyen a játékélmény.

Életerőnket óvni kell és a helyszíneket átkutatni, mivel egészségügyi csomagokkal tudjuk csak ismét feltornászni. Emellett vértdarabokat és sisakot is találhatunk, mellyel páncélvédelmünket tudjuk ismét maximumra feltolni. Ez pedig létfontosságú, mert hát az ellenfelek is ugyanazt használják mint mi, csak éppen nekik vannak robotkutyájuk, robotlövegük, meg mindenféle gépesített szörnyük, szóval nem vehetjük őket félvállról. Intelligenciájuk (vagy inkább hallásuk) annyira nem  kiemelkedő, viszont sokan vannak és lesz velük és miattuk pár kellemetlen pillanatunk. A főellenségekre ez triplán igaz, és itt egy másik negatívumra kell kitérnem. Sajnos az ő esetükben a készítők általában megelégedtek a "lődd-amíg-élet-van-benne"-megközelítéssel, aminek folytán többször is unalomba fullad egy pálya vége, míg felkapva az összes elérhető fegyvert és lőszert nagy nehezen végzünk velük. Néha jut hely a taktikázásnak, de sajnos ott meg a szkriptelés vágta ki nálam a biztosítékot (például a játék legvégén).

A zenére csillagos ötös jár. Mindig a helyzethez és hangulatban illő stílusban szólal meg, hol rockosabb, hol metálosabb, hol pedig merengősebb hangnemben. És akkor még ott van a promóanyagokhoz készített feldolgozás, a House of the Rising Sun német változata (lásd alább). Itt sem végeztek félmunkát a fiúk.

A New Order összességében szép kritikai és közönségsikert aratott, bár akadtak, akik inkább a középmezőnybe helyezték. Ami engem illet, kimondottan emlékezetes játéknak találtam és komolyan kedvet kaptam a széria többi részének kipróbálásához is.

Emlékezetes és nagy hatású.
Értékelés: 9/10

Negatívumok:
*Multis rész nincs benne
*"Golyónyelő" főgonoszok
*Kevés fegyvertípus

Pozitívumok:
*Elképesztő hangulat
*Változatos helyszínek
*Átélhető történelmi háttér
*Tekintélyes hosszúságú hadjárat

*Emberi karakterek
*Kiváló párbeszédek
*Kihívást jelentő feladatok

Szólj hozzá

wolfenstein második világháború alternatív történelem