A Capa Központ időszaki kiállításai
Úgy húsz évvel ezelőtt kezembe akadt egy francia nyelvű album, a címe A második világháború színesben volt. Alaposan dokumentált téma, amely azonban szinte mindenki számára túlnyomórészt fekete-fehér vizuális élményt jelentett, hiszen a harmincas-negyvenes években még elenyésző volt a színes nyersanyagot használó fotósok száma. Nos, egészen más érzés volt ezek után belelapozni abba a könyvbe. Számomra, akinek a színes film már nem jelentett luxust, tényleg közelebb hozta a múlt messzinek tetsző világát. A színes fényképeken egyszerűen frissebbnek és ismerősebbnek tűnt minden...
Dior-kreációt viselő modell a Szajna partján (1952 körül)
Hogy mindez hogy jön ide? A Capa központban június 9-e óta látható kiállítás ezúttal a pesti vagányból lett sztárfotós, Robert Capa színes felvételeiből válogat — márpedig ha rá és munkáira gondolunk, automatikusan a fekete-fehér ugrik be. A hatás így nagyjából ugyanaz, mint amit húsz évvel ezelőtt már átéltem a fenti kötettel a kezemben: szinte új perspektívát ad a már ismert témáknak.
Brit vadászpilóták visszatérő bajtársaikra várva (1941)
Tudni kell, hogy Capa 1941-től kezdve használt színes nyersanyagot, természetesen a fekete-fehér mellett, soha nem kizárólagosan. A színes képanyag azonban több szempontból is gondot okozott mind a fotósoknak, mind a fotóügynökségeknek, mind a képes újságok szerkesztőinek: először is azért, mert míg nem volt riválisa a piacon, a Kodachrome színes filmet csak speciális eljárással lehetett előhívni, méghozzá nem akárhol; így tehát az eleve drágább nyersanyagot időigényesebb volt előhívatni, ugyanakkor a magazinok többségét még fekete-fehérben nyomták, vagyis a leközlés sem történhetett mindig színesben, plusz határidők már akkor is léteztek. Ilyenformán a legtöbb fényképésznek egyszerűen nem érte meg váltani…
Napfürdőző hölgy a Matterhorn lábánál (1950)
Capa azonban kísérletező lélek volt, és ahogy a filmezésbe vagy a vakuzásba is bele-belekóstolt, nem hagyta hidegen a színes nyersanyag sem. Ennek köszönhető, hogy már ismert témáiból most végre nagyobb számban is láthatunk színes képeket. Ezek egy része itt-ott már felbukkant fekete-fehérben, de többsége az újdonság erejével hatott rám, pedig — ahogy az a blogon is látszik — foglalkozom egy ideje a munkásságával. A francia tevés hadtest észak-afrikai sivatagban vágtató katonái, a bevetésre készülő 82-es ejtőernyősök, az Alpok lejtőin öltönyben és keménykalapban lesikló osztrák úr, a fürdőző gyerekeket felügyelő francia apáca, vagy a Matterhorn lábánál napozó hölgy képe mély hatást gyakorolt rám, és a már sokszor bemutatott témák ellenére mintha Capa munkásságát is egy kicsit más megvilágításba helyezte volna.
Humphrey Bogart és Peter Lorre az Afrika kincse forgatásán (1953)
A kiállítást kiegészíti néhány tárló, bennük számos levéllel és korabeli újsággal, illetve – az emlékeim szerint — a Nemzeti Galéria vonatkozó tárlatán már vetített angol nyelvű portréfilm, a Szerelemben, háborúban (melyről ezúttal sajnos nélkülöznünk kell a feliratot). Ezenfelül a Capával készített rádióinterjúkat is meghallgathatjuk (ezt is csak angolul), továbbá az olvasósarokban szinte mindegyik vele kapcsolatos könyvet elhelyezték, szóval van mit lapozgatni, ha a tárlat után kedvünk támad kicsit leülni. Ezek között egyébként szerepel a Capa in Color című, szintén angol nyelvű, testes kísérőkötet, mely nemsokára a Mai Manó Házban (csak pár száz méterre innen, a Nagymező utca 20. szám alatt) is megvásárolható lesz.
Az 1. amerikai hadsereg sajtóközpontjának helyi küldöncei a normandiai Vouillyban.
És ha már itt vagyunk a Capa Központban, éppen most látható egy másik kalandorlelkű frontfényképész kiállítása is, Valahol Franciaországban címmel. John G. Morris a Life magazin képszerkesztőjeként dolgozott Londonban 1944-ben. A normandiai csatáról szóló fotókat látva felkerekedett és július végén csatlakozott kollégáihoz a fronton. Fotózott katonákat, menekülő civileket, halottakat, elfogott kollaboránsokat élete első és egyetlen fotós (ön)megbízatása keretében, mely bő három hétig tartott. Utána visszatért a brit fővárosba 14 tekercsnyi filmmel a zsákjában, melyek hamarosan egy fiók mélyén kötöttek ki — és ott is maradtak a következő 70 esztendőben. A 98 éves Morris tehát ennyi év után mutathatja most meg a világnak, mi mindent örökített meg a háborús mindennapokból.
A harcok elől elmenekült édesanya lányával (1944)
Valóban vétek lett volna ezeket a fotókat parlagon hagyni… Morris látásmódján erősen tetten érhető a kollégák hatása: a csatatér zűrzavarában és a felszabadulás reménytelibb atmoszférájában ő is nyitott szemmel járt és megragadta azokat a pillanatokat is, amelyek a történelemkönyvekben ugyan ritkán bukkannak fel, viszont sokat elárulnak az adott tér és idő hangulatából. Megint csak kaphattam egy adagot az általam is bemutatott normandiai csata eddig ismeretlen részleteiből, és egy-egy fotó itt is nagyon megragadott: küldöncként működő, vigyorgó francia fiúcskák; mosolygó francia hentes üzlete kapujában, mellette jól kivehető felirat, mely tudtára adja mindenkinek, hogy a szövetséges katonák számára itt tilos húst eladni; a harcok elől elmenekült anya és kisleánya egy épségben megmaradt női portréfestmény előtt pózolva… És egy csoportkép, melyen a Life magazin munkatársai sorakoznak fel, s Morrison kívül láthatjuk a pimaszul cigarettázó, ballonkabátot viselő, „csakazértsem-nézek-az-objektívbe” Bob Capát is…
A Life fotósai a partraszállás előtt: Bob Landry, George Rodger, Frank Scherschel,
Robert Capa, Ralph Morse, John G. Morris és Frank Scherman.
Köszönetet mondok a Capa Központ munkatársainak a kiállításért, mely szeptember 20-ig tekinthető meg a VI. kerületi Nagymező utca 8. szám alatt. A felnőttjegy 1500 forintos árát is korrektnek tartom, és hozzátenném, hogy ezzel mindkét tárlat látogatható.