Az augusztusi antant offenzíva sem hozott lényegi változást a Gallipoli-félszigeten. Bulgária közben hadba lépett, a franciák pedig Görögországban nyitottak volna új frontot. Őszre egyre többen rebesgették Londonban is, hogy az akciót le kell fújni. Lord Kitchener és Sir Ian Hamilton tábornok persze tiltakoztak, részben a közel-keleti brit presztízs védelmében. A tényeket azonban már nem lehetett figyelmen kívül hagyni...

 FIGYELEM! A MOST KÖVETKEZŐ KÉPEK KÖZÖTT MEGRÁZÓ FOTÓ IS TALÁLHATÓ.

Míg Gallipolinál hullottak az emberek, Londonban kisebb politikai válság kezdődött az egyre egyértelműbbnek tűnő kudarc okán. Asquith miniszterelnök kénytelen volt koalíciós kormányt létrehozni a konzervatívok bevonásával. Felállt egy Dardanellák-bizottság is, melynek feladata a kudarc okainak kivizsgálása volt (ez eltartott egy darabig: a végső jelentés csak 1919-ben készült el). A vereségért elsősorban Churchillt okolták, akinek az Admiralitás első lordjaként távoznia kellett posztjáról.

Komoly felelőssége volt azonban Sir Ian Hamilton tábornoknak, a gallipoli kontingens parancsnokának is, akit október közepén váltották le (utódja Sir Charles Monro altábornagy lett). A nagy tapasztalatú, finom modorú, költői ambíciókkal bíró és a Viktória-keresztre kétszer is felterjesztett Hamilton nem volt elég erélyes vezető a művelet során, s katonai pályafutása lényegében ezzel véget is ért. A háború után a leszerelt katonákat támogató és tömörítő Brit Légió egyik elnökeként tevékenykedett. Támogatta a Németországgal való kibékülést és az Adolf Hitler jelentette veszélyt nem vette elég komolyan... A fenti képen Roger Keyes commodore (balra) és Sir John de Robeck ellentengernagy (középen) társaságában látható, akiknek szintén fontos szerep jutott a hadjáratban.

November közepén a brit hadügyminiszter, Lord Kitchener látogatást tett a Dardanelláknál és vonakodva, de ő is belátta, hogy nincs reális esély a sikerre. A hadügyminiszter személyes varázsa mindenesetre még mindig kikezdhetetlen volt az ausztrál katonák között: mikor partra lépett "György király után a Brit Birodalom legismertebb arca" (hála a híres toborzóplakátnak), éljenezve vették körül... 

November 27-én háromnapos vihar csapott le a félszigetre. A hurikánnal kísért heves esőzés szó szerint kiöntötte a lövészárkokat mindkét oldalon; a vízözönben többen is megfulladtak. Másnap pedig havazott. Az ANZAC-katonák többsége most látott életében először havat...

Az egyik legforróbb nyarat követte az évtizedek óta egyik leghidegebb tél. Sok száz fagyási sérültet kellett evakuálni, és többen a kihűlésnek estek áldozatul. A katonák nem egyszer a senkiföldjén rakott tüzek mellett melegedtek. A törökök miatt nem kellett aggódniuk: ők ugyanúgy fáztak és ugyanezt tették. 

Kemal alezredes szívesen rajtaütött volna a parton ragadt antant-erőkön, de a török vezérkar már nem akart több katonát elveszíteni, aggódniuk pedig nem volt miért: továbbra is övék voltak a magaslatok, a Németországból közben megérkezett nehézlövegeknek hála pedig a tüzérségi fölény is. 

A brit hadvezetés 1915 decemberének utolsó napjaiban kiürítette a Suvla-öblöt (lásd a képet) és az Anzac-öblöt, 1916. január 8-ára pedig a Hellész-fokot. A visszavonulás rendezetten, emberveszteség nélkül ment végbe – tulajdonképpen a művelet legsikeresebb része ez volt. A törökök csak Hellésznél próbálták meg megzavarni a visszavonulást, amikor már egyértelművé vált, mi történik, ám a brit hajóágyúk tűzében végül elmaradt a tömeges roham...  

A megmaradt készletek felégetése a V-parton. Nagy mennyiségű hadianyagot kellett így is hátrahagyni, de a megmaradt több száz öszvért és lovat egyszerűen agyonlőtték. 

Scurry őrvezető cseles ötlete: a senkiföldjére irányított puskák elsütőbillentyűjére erősített kötél végére konzervdobozokat kötöttek, melyekbe egy másik fémedényből víz csepegett: mikor a dobozba elegendő súlyú víz gyűlt, a puska elsült. Így álcázták, hogy az árkok a sötétben kiürültek és a támadó erők utolsó tagjai is hajóra szálltak. 

Az utolsóként maradó őrszemek teljes csendben tették meg az utolsó utat a fövenyig. Gyertyákkal és – mesébe illően – leszórt sóval jelölték meg nekik a lefelé vezető utat, hogy még véletlenül se tévedjenek el. Több katona is hátrahagyott valamiféle ajándékot az ellenfélnek. Egyikük például megterített a megmaradt fejadagokból és egy levelet tett az asztalra, melyben biztosította a törököt arról, hogy nincs a fedezék becsapdázva. Nem is volt, viszont a kitett dohányzacskóba némi lőport is kevert… Valaki más kevély, de tömör búcsúüzenete így szólt: "Nem ti szorítottatok a tengerbe, Jacko. Magunktól mentünk." Ez igaz volt, ugyanakkor teljesen irreleváns. (A kép a Gallipoli című ausztrál sorozatból való.)

Több ilyen apró temető maradt a támadók után. Godley vezérőrnagy búcsúlevelében arra kérte a török főparancsnokot, gondozzák majd a sírokat. Biztos volt benne, hogy így lesz, mert a törökök mindvégig tiszteletreméltó ellenfélnek bizonyultak. 

„Dicsőség és tragédia” – a Daily Sketch összegző képriportja 1915 decemberéből. Taylor szavaival élve, az akció "riasztó példája volt a leleményes stratégiai elképzelésnek, amelyet hibás előkészítés után erőtlenül hajtanak végre". A birodalmi öntudatból fakadó önteltség és az ellenfél előzetes lenézése sem segített... Amennyiben a hadművelet sikerrel járt volna, sem valószínű, hogy jelentősen befolyásolta volna a háború menetét. Az oroszok így mindenesetre kénytelenek voltak északi kikötőiket fejleszteni, hogy ott fogadják a szövetségeseiktől érkező utánpótlást. A britek még többször összecsaptak a törökökkel a következő időszakban Mezopotámiában és Palesztinában; a közel-keleti hadszíntér több százezer katonájukat kötötte le.

Török csonthalmok egy 1919-es felvételen. A veszteségek mindkét oldalon jelentősek voltak. A törökök legalább 180-250 ezer főt veszítettek, ebből csaknem 87 ezer halottat. 73 ezer brit (ebből bő 21 ezer halott), 28 ezer ausztrál (köztük 8700 halott), 7500 új-zélandi (ebből 2700 halott), 27 ezer francia (ebből majdnem 10 ezer halott) került az antant veszteséglistájára a csaknem ötezer indiai és új-fundlandi áldozatról nem is beszélve.

Ugyanakkor ez a partraszállás volt az első kombinált hadművelet a modern hadviselés történetében. Az akciót hajóágyúk tüze kísérte, de a légi felderítésnek, a légi támogatásnak és a bombázásnak is jutott szerep. Az első, specializált rohamcsónakok is itt kerültek felhasználásra, igaz, csak kis számban. Az akciót pedig utóbb számos alkalommal vizsgálták és tanulmányozták, többek között az Overlord-hadművelet tervezői.

Az ausztrál és új-zélandi nemzeti öntudat Gallipolinál született. Április 25-én minden évben az első világháborúban és az azóta elesett katonákra emlékeznek a két országban – Ausztráliában már 1916 óta. 

Emlékezni pedig sokféleképp lehet... 

"Sokan azok közül, akik hazajutottak, életük hátralevő részében újra és újra átélték a sziklameredélyen töltött hónapokat. Családjukkal éltek, újra közösségük tagjai lettek, megbecsült polgárok voltak, a birodalom rendíthetetlen harcosai; de olyan magányosak, mint a remeték, és maguk sem tudták volna megmagyarázni, miért. A világ továbblépett, jött a húszas évek fellendülése, majd a harmincas évek válsága; ezek az emberek viszont továbbra is küzdöttek saját démonukkal, amelyet úgy hívtak: Gallipoli." 
– Les Carlyon

A csata a török közemlékezetben is fontos szerepet kapott. Az omladozó Oszmán Birodalomnak akkorra már befellegzett, de az egyszerű emberek kitartása révén győzelmet aratott: az itt kitűnt Musztafa Kemal pár évvel később az új török köztársaság első elnöke lett.

A törökök számára a márciusi tengeri csata egyébként nagyobb jelentőséggel bír, mint a későbbi szárazföldi harcok. Bár külön ünnepnap nem kapcsolódik ehhez, minden évben megemlékeznek róla. A képen egy jelenkori plakát, mely a török nemzeti egységet hirdeti, méghozzá a már említett Szejíd tüzértizedessel a főszerepben. 

Látogatók az Anzac-öbölnél, napjainkban. Az 1980-as évek óta egyre nagyobb számban érkeznek ide az egykori ANZAC-katonák leszármazottai, még a hosszú repülőút sem tántorítja el őket.

A félsziget egyik legmegindítóbb emlékműve egy sokat emlegetett esetet idéz fel, egyben mindkét oldal tagjai előtt tiszteleg: a senkiföldjén jajgató ausztrál sebesültért kimerészkedett egy török katona, karjába vette és egészen az ellenséges lövészárokig vitte. Ilyesféle szobrot Európában sehol nem láttam...

Még egy szívmelengető példa arra, hogy lehet másféleképpen is emlékezni az egykori ellenfélre. Kemal Atatürk szavai az Anzac-öböl felett álló emlékfalon: "Hősök, akik vérüket ontották és elestek… most már baráti földben fekszetek. Nyugodjatok hát békében. A szemünkben nincs különbség Johnnyk és Mehmedek között… S ti, anyák, akik fiaitokat messzi országba küldtétek, töröljétek le könnyeiteket: gyermekeitek szívünkben nyugszanak és békét leltek. Miután a mi földünkön veszítették életüket, most már a mi gyermekeink is."

Ausztrál temető a Lone Pine-nál.

Török katonazenekar játszik a canakkalei emlékműnél a csata 99. évfordulóján. 

Az egykori ANZAC-katonák utódai elvonulnak a Hellész-fok feletti emlékmű előtt. A gigantikus bronz domborművet Musztafa Kemal szobra egészíti ki.  

Török veteránok és ausztrál katonák együtt...

Emlékező tömegek az Anzac-öbölnél a 100. évforduló alkalmából: a háttérben a Szfinx teljes díszkivilágításban látható. 

"Nevük örökre fennmarad." A pár hete leleplezett ANZAC-emlékmű. 

Ma már több filmes feldolgozásból is válogathatunk a témában. Peteir Weir 1981-es Gallipolija (a főszerepben a fiatal Mel Gibson és Mark Lee) kiváló dráma, emberi történet és az egyik legmaradandóbb első világháborús játékfilm. Les Carlyon szavaival: "Komor, jól megírt; gyönyörű zenei betétekkel dolgozik; megragadja azt az Ausztráliát, amely már nem létezik, és az ártatlanság átmeneti korát. A film valójában olyan jól sikerült, hogy rengeteg ausztrál számára viszonyítási pont a gallipoli csata kapcsán." (Részletes kritika itt olvasható.)

 A törökök több filmváltozatot is készítettek, ezek közül a 2012-es Gallipoli 1915 tömény, kétórás tablója a védők harcainak. Sajnálatos módon szemelvényes, a dialógusok sok helyen igen gyengék, a színészi játék pedig ingadozó, de a csata híresebb legendáit és szereplőit mindenesetre felvonultatja. (Részletes kritika itt.)

A centenárium alkalmából az ausztrálok egy hétrészes minisorozattal rukkoltak elő, nem meglepő módon Gallipoli címmel. Ez a széria sem teljesen átfogó, ugyanakkor a kiváló színészi alakítások, a húsbavágó csataképek, a hiteles díszletek, a gyönyörűen fényképezett felvételek, továbbá az atmoszféra révén mindenképpen igényes alkotásról van szó. (Részletes kritika itt.)

Tavalyi darab a Russel Crowe és Olga Kurylenko főszereplésével készült ausztrál dráma, az Akihez beszél a föld, melyben a fiait elvesztő édesapa elindul a Gallipoli-félszigetre, hogy gyermekei maradványait megtalálja és hazavihesse... (Kritika itt olvasható.)

E hónapban egy brit film is a mozikba kerül Deadline Gallipoli címmel, mely a hadműveletben részt vevő tudósítók küzdelmére összpontosít, akik megpróbálták tudatni a külvilággal, hogy diadal helyett fiaskóba torkollott a küzdelem. A főszerepekben olyan színészek villantanak, mint Sam Worthington, Charles Dance vagy Bryan Brown. A magyar forgalmazásról egyelőre nincs hír.

Zenés emlékezés a végére: a svéd Sabaton együttes Gallipoli sziklái című dala.