2009. aug 21.

KÖNYV: Seven Troop (Andy McNab)

írta: Monty H.
KÖNYV: Seven Troop (Andy McNab)

A hetes szakasz bevetésre készen

A brit SAS modernkori mindennapjait bemutató memoárok áradatát tízegynéhány éve az az Andy McNab (írói álnév, ne feledjük) indította el, akinek Bravó Kettő Nulla című visszaemlékezése – szerencsére – magyarul is megjelent. Azóta számos egykori katona tollat ragadott, aminek a brit Védelmi Minisztérium nem feltétlenül örült, sőt… Hogy McNab írói vénája mennyire változtat(hat)ta meg a tényleges eseményeket, most ne firtassuk (erről egy másik posztomban amúgy is beszámoltam). Itt és most fontosabb, hogy Bevetésre készen című könyvéből azt is megtudhattuk, mi mindent csinált, mielőtt a Bravó Kettő Nulla élén elindult Irak felé. Ez a kötet kiválóan meg tudta ragadni a brit reguláris haderő és az SAS világát. Számos fiktív regény után McNab megint legsajátabb élményeit tárja elénk.

Az elbeszélés akkor kezdődik, amikor a válogatáson átjutott Andy megérkezik Malajziába a dzsungel-képzésre, mely az új Ezred-tagok bevett továbbképzése. Mivel számos ismétlést találtam – egyes bekezdéseket változtatás nélkül emelt át a szerző a Bevetésre készenből – eleinte nemigen értettem, mire föl írt még egy könyvet lényegében ugyanarról. Igaz, hogy a dzsungelben, illetve Észak-Írországban töltött hónapok krónikája jó pár plusz részletet tartalmaz, de nem egyszer úgy éreztem, hogy egyszerűen újraolvasok egy régebbi kötetet. Kissé felemás benyomást keltett bennem az is, hogy kiegyensúlyozatlan a témák kidolgozottsága. Az afgán mudzsahedek kiképzését, vagy az öböl-háborút érintő részek például aránytalanul rövidek.

A címből adódóan persze könnyű lenne azt mondani, hogy a szerző arra a pár katonára összpontosít, akikkel együtt kezdte pályafutását az Ezredben. Ez valóban tagadhatatlan, csak épp kevés egy külön könyvhöz, legalábbis szerintem. Az viszont fontos, hogy nagy hangsúlyt fektet a katonák érzelmi instabilitásának bemutatására. Bizony, a poszttraumatikus stressz még a jól képzett SAS-tagokat sem kíméli, s a könyvben bemutatott esetek elrettentő példákat hoznak arra, mire képes valaki, ha úgy érzi, magára maradt, az egykori bajtársak biztonságot nyújtó körén kívül.

Összességében tehát nem tudom fenntartás nélkül ajánlani a könyvet senkinek. A korábbi kötetek ismerőinek nem lesz túl érdekes, a többieknek pedig valószínűleg a kiegyensúlyozatlansága fog szemet szúrni. Szívem szerint javasolnék helyette más visszaemlékezéseket a témában, Chris Ryantől, Cameron Spence-től vagy Peter Crosslandtől.

„A poszttraumatikus stressz bárkit elkaphat, de tény, hogy leginkább katonák szenvednek tőle, és hosszabb ideig, mint bárki más. Hátborzongató adat, hogy több falklandi veteránunk követett el öngyilkosságot, mint ahány embert – 255 főt – ott veszítettünk el.
A katonák ugyanis magukévá teszik a „leszarom-nem-érdekel” hozzáállást. Enélkül képtelenek lennének elvégezni a feladatukat. Ha állandóan arra gondolnának, hogy jé, meg fogok halni, máris kereshetnének maguknak új állást. A fenti hozzáállás mindig is a legjobb módszer volt ez ellen, ugyanakkor abban is meggátol, hogy segítséget kérj. Akkor is visszafelé sülhet el, ha magad vagy más megölésén töröd a fejed.
[…]
Abból ítélve, amit az elmúlt években láttam a háborús övezetekben, azt kell mondjam, a gyalogság sosem volt ilyen jó formában. Tavaly, Bászrában egy lövészszázaddal tartottam. Egy házat rohamoztak meg – az egyik legveszélyesebb meló, amit katonának csinálnia kell. Ezek a srácok jól felfegyverzett lázadókkal álltak szemben, akik már vártak rájuk. A legelöl haladó lövész tizenkilenc éves volt. Tíz évvel ezelőtt ez még a különleges erők feladata lett volna.
[…]
Találkoztam egy tizennyolc éves gyerekkel, aki a misszióban töltött első napján mindössze hat lőszert használt el, és három lázadóval végzett. Még borotválkoznia sem kellett, olyan fiatalka volt. Ismerek egy huszonegy éves mesterlövészt, aki első bevetésén három embert intézett el, négy lőszerrel. Mikor visszaért, mindenki azzal szívatta, hogy pazarolja a golyót.
Ezek a fiúk és a bajtársaik több akciót fognak látni és több ellenséggel fognak végezni, mint nagyapáik a második világháború idején. Akkor több mint egy millió katonánk volt szerte a világban szétszórva. Most egy baka átlagosan másfél naponként keveredik tűzharcba, ami sokszor órákig is eltart.
[…]
Jelentős mentálhigiéniás krízis vár azokra, akik mostanában katonáskodnak. Tennünk kell valamit, hogy ne teljen el megint egy teljes évtized, mire rájövünk, hogy több katonánk nyírta ki magát hazatérése óta, mint ahány harcban esett el.
Át kell törnünk az intézményi és kulturális korlátokat, melyek hátráltatják a katonákat abban, hogy tanácsot és segítséget kérjenek. A segélykérés valójában a lelkierő és a profi hozzáállás jele, mely a hatékonyság fenntartását segíti elő. Az amerikai Delta Force-nál már évek óta csinálják ezt, márpedig őket nem nevezném nyámnyilának.
Nem meglepő mindaz, ami a háborúból hazatérő katonákkal történik. Már az ókori görögök is feljegyeztek olyan jeleket és tüneteket harcosaikról, amelyeket ma poszttraumatikus stresszként könyvelnénk el. Nem holmi titkos walesi intézetekben kellene katonáinkat kezelni. Ők is csak emberek. Támogatásra van szükségük, s nemcsak a kormánytól, hanem tőlünk is. Akadnak kifejezetten erre szakosodott szervezetek, akik segítenek a felépülésükben, de a szégyenfoltot nekünk kell eltávolítanunk róluk. Csak egy kis megértés és – mondhatnám? – jóval több tisztelet jár nekik.”

(475-477.o.)

Seven Troop
Írta: Andy McNab
Corgi Books 2008
496 oldal

Szólj hozzá

sas öböl háború andy mcnab különleges alakulatok