2009. júl 20.

KÖNYV: Szerencsés ember (Michael J. Fox)

írta: Monty H.
KÖNYV: Szerencsés ember (Michael J. Fox)

Michael J. Foxot, a színészt, aligha kell bemutatni. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki elmondhatja, hogy gyermekkora egyik legemlékezetesebb filmélménye a Vissza a jövőbe-trilógia volt… És bár azóta más filmekben is feltűnt, ez az a szerep, amely jobban meghatározta az imázsát, mint bármely másik. De hogy milyen is ő valójában?


A színészi önéletrajzok azon csoportjához tartozik a kötet, melyben sokkal nagyobb hangsúlyt kap az ember, mint a színész. Fox egészségi állapotának ismeretében egyértelmű, hogy miért. A Parkinson-kór nyilvánvalóan még karrierjénél és sikereinél is mélyebb nyomot hagyott benne. Aki pedig egy ilyen betegség árnyékában él, hamar rádöbben arra, mik az igazán fontos dolgok az életben. Ez az életrajz tehát olyan, akár egy fejlődésregény. Akit elsősorban Fox pályafutása érdekel, természetesen nem csalódik, de ennél nagyobb súlyt kap mindaz, ami betegségével kapcsolatban kívánkozott ki belőle. És valószínűleg ez teszi a könyvet jelentőssé, ez emeli ki az önéletrajzok közül is: a Parkinson-kórról ugyanis egy időben nem beszéltek eleget, de Fox betegsége olyan visszhangot váltott ki, amelyet pozitívan is fel lehetett használni annak érdekében, hogy az emberek jobban ismerjék, és többet tehessenek ellene, például az ezzel kapcsolatos kutatások támogatása formájában. 

"Sok-sok évvel különböző filmszerepeim, a Családi kötelékek, de kivált a Vissza a jövőbe-trilógia után hozzászoktam ahhoz, hogy az emberek így közelítenek felém: úgy érzem, veled együtt nőttem fel. Mindig éreztem azoknak az embereknek az elfogadását és háláját, akik végre is a közönségem voltak. Életemben igen sok jó dolgot annak köszönhetek, hogy mellettem álltak. Mindig úgy gondoltam, hogy a közönség és én valami kölcsönös jótéteményből és tiszteletből álló tranzakció részesei vagyunk. Ám az a mindent elsöprő jóakarathullám, amely most átcsapott rajtam, teljesen átalakította ezt az üzletszerű kölcsönösséget. Megértettem, hogy itt valami sokkal mélységesebb kapcsolat van. Én is velük nőttem fel, és ők tudomásomra hozták, hogy kiállnak mellettem.
Mindezt másoktól is hallottam, beleértve néhány hírességet, akik szintén Parkinson-kórban szenvednek. Billy Graham és Janet Reno levelet írt nekem, s Muhammad felhívott. Épp a fürdőszobában voltam, amikor telefonált, és a tükörben láttam magam, amint könnyes szemmel hallgatom sokatmondó suttogását: - Sajnálom, hogy ez a bajod, de most, hogy mindketten ringbe szálltunk, győzni fogunk.
Aztán ott voltak mindazok, akikkel New York City utcáin találkoztam, miközben különböző dolgaim után futkostam, vagy iskolába vittem a gyerekeimet. A leleplezés em utáni hetekben tucatnyi vadidegen állított meg. Volt, aki mély részvéttel, szánakozva szólított meg, amitől kínosan éreztem magam. Ezek az emberek szomorkodtak miattam, talán azért, mert még új volt számukra betegségem híre. Mivel én már hét éve együtt éltem ezzel az "újdonsággal", rég túl voltam már minden szomorkodáson, s nem is volt hozzájuk türelmem. Kis idő múlva azonban kezdtem megérteni őket. Amikor odajöttek hozzám, úgy éreztem, a félelem jelét kutatják a szememben. Mivel nem láttak semmi ilyesmit, úgy gondolom, a rajtam szánakozók saját félelmeiket vetítették rám, ezért fakadtak sírva. A betegség rémítő dolog:, és valahol a lelkünk mélyén, vagy tán nem is olyan nagyon mélyen, mindnyájan azon töprengünk, vajon velünk is megtörténhet-e ugyanez, és ha igen, hogyan bírnánk elviselni. Igen sokszor előfordult, hogy amikor abbahagytam azoknak az ölelgetését és vigasztalását, akik engem szándékoztak vigasztalni, és elköszöntem tőlük, biztosítottam őket arról, hogy ne féljenek, velük minden rendben lesz.
Személyes veszteség vagy megpróbáltatás idején gyakorta halljuk, hogy az emberek azt mondják, „imádkoznak értünk”. Mindig azt hittem, hogy ez csak afféle kifejezés, szófordulat, míg végül megéreztem, mit jelent az, amikor ezer meg ezer ember ajánlja fel az ilyesmit. Az érzés mindent elsöprő; semmi kétségem afelől, hogy az utóbbi két évben ez a rengeteg spirituális energia tartott fenn. Soha többé nem fogom alábecsülni az imádság erejét.
Úgy látszik, a tudósok sem becsülik alá. Nemrégiben olvastam, hogy a Columbia Egyetem kutatói kipróbálták az imádság erejét, vajon segít-e megoldani a nők megtermékenyítésének problémáját. Felkértek egy csoportot, amely a legkülönbözőbb vallású amerikaiakból állt, hogy imádkozzanak egy koreai kórházban lévő, terméketlen asszonycsoportért, akiknek minderről nem is volt tudomásuk. Ugyanebben az időben ugyanebben a kórházban volt egy másik nőkből álló csoport, akikért nem mondtak imát. A tanulmányozás végén azok a nőknek az ötven százaléka, akikért imádkoztak, sikeresen megtermékenyült, akikért nem fohászkodtak, azoknak csupán huszonhat százaléka esett teherbe. A tudósok ennek pont az ellenkező eredményét várták - azt akarták bebizonyítani, hogy az imának nincsen hatásos eredménye."

Azt hiszem, ebből az idézetből is kiérződik Michael J. Fox emberi hangja. Közvetlen stílusú önéletrajzát mindenkinek ajánlom szeretettel.


Szerencsés ember (Lucky Man)
Írta: Michael J. Fox
Fordította: Kiss Marianne
Geopen Könyvkiadó 2003.
256 oldal

Szólj hozzá

életrajz életvezetés michael j fox