2008. nov 17.

KÖNYV: Generation Kill (Evan Wright)

írta: Monty H.
KÖNYV: Generation Kill (Evan Wright)

Isten hozott Irakban

Nemrég kezdte meg a magyar HBO a Gyilkos megszállás című sorozat sugárzását A 2003-as iraki invázióról szóló szériáról már írtam, azonban szeretném bemutatni az eredeti beszámolót is, amely magyarul egyelőre sajnos nem elérhető, angolul viszont már két éve kapható, minálunk is.

Evan Wrightnak, a Rolling Stone magazin tudósítójának megadatott, hogy az offenzíva első pillanatától ott lehessen a katonák között. Az 1. tengerészgyalogos felderítő zászlóalj – vagy ahogy ők nevezik magukat, az 1. öngyilkos zászlóalj – tagjaival együtt szelte át Irakot Bagdad felé menet.

„A tengerészgyalogos felderítők különleges feladatkört töltenek be, s az egész fegyvernemen belül mindössze durván ezer van belőlük. Úgy tekintenek magukra, mint a tengerészgyalogság különc cowboyaira, már amennyire ez lehetséges a katonaság szigorú hierarchiáján belül. […] Ők az elit elitje.
Ezek a felderítők nagyjából ugyanolyan kiképzésen esnek át, mint a flotta SEAL-kommandósai, vagy a szárazföldi hadsereg Különleges Erőinek tagjai. Kiváló fizikumú fenegyerekek, akik képesek húsz kilométert futni hetvenkilós cuccal, aztán a tengerbe ugrani és további kilométereken át úszni, bakancsban és egyenruhában, fegyverükkel és zsákjukkal együtt. Képzett ejtőernyősök, búvárok és hegymászók; képesek hótalpon is mozogni, vagy helikopterből kötélen leereszkedni. Az összes tengerészgyalogos mindössze két százaléka tehet próbát a felderítő kiképzéssel, és ezeknek is kimosódik több mint a fele.”
(23. oldal)

A kötet valóban figyelemreméltó, és az egyik legelső volt a témában. Wright együtt élt ezekkel a bakákkal. Ugyanabban a terepjáróban zötykölődött, mint ők, éjszakára ugyanúgy lövészgödröt kellett ásnia, és ugyanazt a fejadagot ette, csaknem három héten át. Ugyanúgy vegyvédelmi öltözéket kellett viselnie, és akkor sem maradt hátra, amikor ellenséges tűzön át vezetett tovább az út… Volt alkalma közelről tanulmányozni és alaposan megismerni ezeket a harcosokat:

„Második világháborús elődeik meglehetősen csodálkoznának ezeken a tengerészgyalogosokon. Egyszerű kölykök, akik hip-hopon, Marilyn Manson zenéjén és Jerry Springer talkshow-ján nőttek fel. […] Néhányuk számára a rap-énekes Tupac amerikai hazafi, akinek írásai ismertebbek, mint Abraham Lincoln beszédei. Vannak köztük kemény fickók, akik Buddhához imádkoznak, és keleti filozófiákat idézgetnek… Egykori bandatagok, néhány kikeresztelkedett ifjonc, és jó pár olyan srác, akik annak idején napi rendszerességgel szívták a drogot. Közülük sokan már várják azt a napot, amikor leszerelnek és megint az utcákon balhézhatnak.
Ezek a fiatalemberek testesítik meg az eldobható gyerekek első amerikai nemzedékét. A szakasznak több mint a fele csonka családból származik. Kimaradozó, egyedülálló, munkás szülők gyermekei. A legtöbben jobban ismerik a videójátékok, a tévés valóságshow-k és az internetpornó világát, mint saját szüleiket. A „terrorizmus elleni háború” előtt ettől a generációtól maximum annyit vártak el, hogy valahogy csusszanjon át az érettségin még mielőtt túl sok iskolai vérengzést rendezne, a Columbine-i gimnáziumban történtek stílusában.
Ám szeptember 11-e óta Amerika háborújának terhe az ő vállukra nehezedik. Néhányuk számára a háború már néhány órával az ikertornyok összeomlása után megkezdődött, mikor behajózták és afganisztáni bevetésekre kezdték őket felkészíteni. Irak invázióját is csak a bizonytalan kimenetelű konfliktus egy újabb hadműveletének tekintik, s parancsnokaik, valamint elnökük is nagyjából ezt állítja. (A haderőn belül többen is úgy látják, hogy a „terrorizmus elleni háború” mindössze felpörgetett változata az 1990-es években Szomáliával, Haitival és Koszovóval kezdődött folyamatnak: Amerika megszilárdítja a világ csendőreként, vagyis Piszkos Harryként játszott szerepét.) Az Irakban állomásozó tengerészgyalogosok között az a mondás járja, hogy: „Mikor itt végeztünk, megtámadjuk Észak-Koreát, oda pedig Iránon, Oroszországon és Kínán át vezet az út.”
Vietnam óta ez az első olyan nemzedék, amelyet egy bizonytalan kimenetelű konfliktusban vetettek be. Mégha az is az uralkodó nézet, hogy a háború vezet egy-egy generáció ártatlanságának elvesztéséhez – a Davy Crockett történetein nevelkedett srácok a délkelet-ázsiai őserdőben ébredtek rá kormányuk szemfényvesztéseire –, ezek a kölykök már hajlamosak azt hinni, a Nagy Hazugság legalább annyira elengedhetetlen az amerikai kormányzat számára, mint az adórendszer. Végül is, ez már az a nemzedék, amelyik az elnöki szerep jelentőségét nem a berlini falnál előadott lelkesítő beszéd, hanem a Fehér Házban elkövetett orális szexet övező közbotrány révén ismerte meg. Noha még a főparancsnokuk is azt szajkózza, hogy Irakban az amerikai szabadságért harcolnak, csak igen kevesen döbbennének meg, ha kiderülne, hogy valójában az olajért jöttek. Tulajdonképpen majdhogynem számítanak arra, hogy a szemükbe hazudnak.”
(19. oldal)


A szerző beszámolóját először folytatásokban jelentette meg, s később rendezte önálló kötetté. Kiváló megfigyelő, bár ez a tulajdonsága kissé visszaüt, amikor talán szükségtelenül részletes leírásokat tár elénk. (Egy szerkesztő meghúzhatta volna a szöveget – mondjuk olyan 300 oldalra.) Ennek ellenére érdekes olvasmányról van szó, s odaát a puskaport még nem szagolt tengerészgyalogosok számára ajánlott olvasmány, mivel kiválóan megragadja a háború valóságát, az unalom hosszú óráitól az adrenalintól terhes tűzharcokig.

„A harc során a változás eleinte csak fizikai jellegűnek tűnik. Amint az első lövés eldördül, elönti a szervezetedet az adrenalin. De a civil világtól eltérően – ahol egy autóbalesetnél az adrenalinfröccs legfeljebb pár percig tart – a hatás órákig megmarad. Egy idő után persze a tested mintha kifogyna belőle, viszont akkor már egyszerűen nem jut erőd a félelemre sem. Robbanások – te pedig már meg sem rezdülsz. Ebben a pillanatban is mindenki mozdulatlanul ül, egykedvűen figyelik az aknagránátok közeli becsapódását. Mindössze a szemük mozog.
Ez nem jelenti azt, hogy a rémület eltűnt belőlük. A félelem egyszerűen átköltözik az izmokból és idegekből és az elmédben ver tanyát. Ha olyan morbid gondolatokkal táplálod, mint például hányféle szörnyű módon nyomorodhatsz vagy halhatsz meg, csak rosszabb lesz. Akkor is csak rosszabbodik, ha kellemes dolgokra gondolsz. A szép emlékek, a jövővel kapcsolatos tervek csak arra emlékeztetnek, hogy mennyire nem akarsz meghalni vagy megsebesülni. A legjobb bezárkózni, minden mást kizárni. Azonban ennek az állapotnak az eléréséhez, csaknem teljesen fel kell adnod magad. Azt hiszem, a srácok ezért is vettek búcsút egymástól tegnap, indulás előtt. Együtt lesznek ugyan, de egy ideig nem is fogják látni egymást. A maga módján most mindenki kikapcsol.”
(380. oldal)

A könyv erőssége a szókimondó stílus, mely nemcsak nyelvezetében, hanem mondanivalójában is jelen van. Wright nem szépíti azt, amit amúgy is mindenki tud az iraki háborúval kapcsolatban – vagyis nem akar mítoszokat gyártani. Ha ártatlan civilek véletlen vagy szándékos lelövéséről, a hiányos ellátás problémáiról, esetleg az inkompetens tiszt urak viselkedéséről van szó, ő akkor is ragaszkodik a tényekhez.

„Fawcett különösen zavarban van egy bajtársa miatt. A fickó mesterlövész, és nemrég azzal hencegett, hogy mikor legutóbb tűzparancsot kapott egy gyerek mögé rejtőző iraki fegyveres likvidálására, egyszerűen átlőtte mindkettőjüket, és úgy interpretálta az esetet, hogy: „Csak megöltem egy jövendőbeli terroristát.” (286. oldal)

Persze Wright is a civil világból odapottyant külsős szemével látja és láttatja a szakmai részleteket:

„Mindenkinek viselnie kell a vegyvédelmi öltözéket. Ránézésre egyszerű gyakorló egyenruhának tűnik, bár a kelleténél egy-két számmal nagyobbnak. A tengerészgyalogosok valami adminisztratív balf*szság következtében zöld-barna-fekete mintás vegyvédelmit kaptak, amiben még a szokásosnál is feltűnőbb célpontok lehetnek a sivatagban. Az öltözék két részből áll: a nadrágtartóval ellátott alsó részből és a csuklyával ellátott zubbonyból. A külső rétege szövet. Belső oldalát műanyag fedi, ami érzésre a mosogatószivacsot idézi; a két réteg között aktív szén lapul, ami a legtöbb vegyi anyagot képes megállítani. Meleg, merev és kellemetlen viselet – olyan, mintha átázott síruhát viselnél.
Belül állandóan nedves az izzadságtól. És nemcsak az öltözék miatt – mindenki további 25 kilogramm súlyt cipel: a repeszvédőmellényét, a belehelyezett golyóálló lapokat és a szerelékét. A vegyvédelmi ruha egyik legszerencsétlenebb jellemzője, hogy nincs rajta slicc, vagyis ha valakire rájön a szükség, kénytelen lehányni magáról a szerelékét, a védőmellényét és a zubbonyát, hogy lehúzhassa a hózentrógerét, majd a nadrágját. Szennyezett terepen persze nyilván mindenki vizeljen és szarjon inkább a nadrágjába. A tengerészgyalogosaink megpróbáltak felnőtt pelenkákat szerezni, amit a vegyvédelmi alatt hordhatnának, de a legtöbbjüknek nem sikerült.
Hogy legalább kicsit segítsenek ezen, sok bakánk egyáltalán semmit nem visel a vegyvédelmi ruha alatt. Ez viszont – a belső felület durva mivoltának köszönhetően – igencsak kényelmetlen.
Mindezek tetejébe még a vegyvédelmi lábbelit is hordani kell, ami igazi kínszenvedéssé teszi a dolgot. Ezt a gumicsizmát a surranó felett kell viselni, méghozzá állandóan, még alvásnál is. Annyira nyirkos és ragacsos, hogy minden lépésnél olyan érzésed van, mintha a bakancsod döglött halakkal ment volna tele.
Gáztámadás esetén speciális módon kell lezárni a vegyvédelmi öltözéket. Az első teendő, hogy csukd be a szemed és tartsd vissza a levegőt. Így, csukott szemmel, kilenc másodperen belül halászd elő a gázálarcodat a combodra szíjazott tokból, húzd a fejedre, ügyelve, hogy rendesen rátapadjon az arcodra. Ekkor nyithatod csak ki a szemed és vehetsz újra levegőt.
A gázálarctokban számtalan egyéb fontos cucc lapul: Cipro-zacskók (az Anthrax ellen), faszén (hólyaghúzó vegyi anyagok ellen) és hét injekciós tű. Három ezek közül ideggáz-ellenanyagot tartalmaz, másik három pedig az ellenanyag ellenanyagát (mivel önmagában mérgező), a hetedik pedig valiumot. A tengerészgyalogosok tudják, hogyan kell ezeket saját maguknak beadni. A valiumot bajtársuk ellátására használják, amennyiben az már menthetetlen – a valium hatására abbahagyja majd a vonaglást, míg kiszenved. Megmenteni nem fogja, de a többiek harci szellemét legalább megóvja.”
(59. oldal)

Ahogy írtam, Wright kiváló megfigyelő, ezért is képes megragadni és papírra vetni egy-egy jelenet hangulatát. Ennek hála igen valóságszagú képet kaphatunk a frontkatonák mindennapjairól.

„Nem sokkal napnyugta előtt Colbert és csapata lerángatja a járművekről az álcahálókat és felkészül az indulásra. A szél lecsendesedett, úgy tűnik, szép, tiszta éjszakánk lesz az invázió megkezdéséhez. A közelben Christopher Bodley, tengerész zászlóaljkáplán a szakaszokat járja, a csata előtti utolsó imát mondja el velük. […] Bár a második szakaszban többen is hívők, udvarias érdektelenséggel kezelik őt, nagyjából úgy, ahogy egy porszívóügynökkel tennék.
- Ajjaj, már itt is van – morogja Colbert, ahogy kiszúrja a felénk tartó káplánt, akinek arcán mosoly, kezében Biblia, sarkában egy testőr. – Még ez is… Pont erre van most időm. […]
Ötven méterrel arrébb hívők csoportja gyűl a káplán köré. Egy nagydarab kopasz őrmester leveszi a sisakját, letérdel és felolvassa a 91. zsoltárt. A káplán ezután megkezdi a szertartást. A tengerészgyalogosok magukat „sátánfajzatnak” nevezik – úgy tartják, a németek még az első világháborúban aggatták rájuk a „Teuffel Hunden” nevet, kelletlen elismerésül a harcban tanúsított kitartásukért. A káplán most ezt is szóvá teszi:
- Sátánfajzatnak neveznek titeket – mondja nyájának. – De Jézus volt a legelső sátánfajzat. Szembeszállt a Gonosszal és legyőzte. Mikor csatába mentek, ezt a sátánfajzatot akarjátok majd magatok mellett tudni.
Colbert terepjárója mellett egy húszéves, vörös hajú tizedes ugrálni kezd örömében, mikor helikopterek húznak el felettünk észak felé. – Adjatok nekik! – üvölti. Aztán még hozzáteszi: - Több százat fognak elintézni azok a pilótát. Milyen f*sza lett volna ott lenni azon a gépen, ami ledobta Japánra az atomot. Néhány srác több százezer embert ölt meg. Az volt ám a valami!”
(69. oldal)

Több veterán katona kritikájából is kitűnik, hogy mind a könyv, mind a filmsorozat igen hiteles a tengerészgyalogság belső világának bemutatása terén. A tengerészgyalogos kifejezetten harcra és ölésre képzett katona, s a kiképzés során beléjük táplált vérszomj nem hatásvadász fikció.

„Az öléssel kapcsolatos erkölcsi aggályok ellenére – vagy azok hiányában – a legtöbb tengerészgyalogos imádja az akciót. – Ezt nem lehet semmivel felülmúlni – állítja Redman. – A harc az abszolút adrenalinfröccs. Lőnek rád, te visszalősz, minden a levegőbe röpül. Szenzoros túlterheltség az egész. Ez az egyetlen dolog, amit nem értékelnek túl a katonaságnál.
- A legrohadtabb dolog az egészben – mondja Bryan doki –, hogy akikkel harcolunk, valószínűleg azért vannak itt, amiért mi: ki akarták magukat próbálni, érezni akarták, milyen a háború. Szerintem tökmindegy, ellenzed vagy támogatod-e a háborút. A gépezet akkor is megy tovább.”
(440. oldal)

Mit mondhatnék még? Kevés öböl-háborús beszámoló éri meg a magyar kiadást, de erre a kötetre talán nem kell örökké várnunk. Remélem, valamelyik magyar könyvkiadó él a lehetőséggel, és kiadja ezt a könyvet. A fordítást szívesen elvállalnám…


Generation Kill
Írta: Evan Wright
Corgi Books 2006
432 oldal
A kötet magyarul még nem jelent meg.

Szólj hozzá

hadtörténelem iraki háború öböl háború különleges alakulatok tengerészgyalogosok