A 2. ejtőernyősöktől a Különleges Légiszolgálatig

A második világháború után is akadt tennivalója a brit haderőnek bőven... Azon túl, hogy a NATO oszlopos tagjaként Nyugat-Európa védelmében is fontos szerepet vállalt, számtalan békefenntartó küldetésben és helyi konfliktusban (Áden, Malájföld, stb.) részt vett, nem is beszélve az észak-ír helyzetről, később pedig a falklandi háborúról, majd az iraki hadműveletekről. Nem csoda, hogy a brit hadsereg elmúlt ötven évéről rengeteg visszaemlékezés született, ezek közé tartozik ez a könyv is.

Az 1953-as születésű Michael Asher iskolái elvégzése után jelentkezett a brit ejtőernyős ezredbe. Katonaként volt alkalma megtapasztalni az észak-ír válság egyik legveszélyesebb időszakát. Később csatlakozott a 23. (tartalékos) SAS-ezredhez, majd pedig az észak-írországi rendőrségnél is dolgozott. Leszerelése után, 1979-ben Szudánba utazott, ahol egy ideig tanárként dolgozott. A beduinok életmódja annyira lenyűgözte, hogy éveken át élt közöttük. Feleségével együtt elsőként ők szelték át kelet-nyugati irányban a Szaharát, tevén és gyalog. Felfedezőként számos elismerést és díjat kapott már. 

Az Agyonlőni jól megírt, életszagú beszámoló, amely alapján valós képet kaphatunk a brit haderő 1970-es évekbeli tevékenységéről, elsősorban Észak-Írországban. Következzen néhány részlet a könyvből:

– Ez a legjobb teljes értékű hadipuska a világon! – mondta Gurung tizedes. Két kezével úgy emelte magasba a fegyvert, mint valami ereklyét. – A nagy kezdősebesség stophatást jelent. Ha ezzel eltalálsz valakit, a lövedék simán leviszi a fejét. – Gurung gurkha volt, a dandárjától átmenetileg helyezték át hozzánk. Zöld barettet viselt, nem bordót, mégsem merte volna senki sem faszkalapnak titulálni. Mindenki jól látta derekán az ívelt pengéjű kukrit, amit soha nem tett volna le. Hivatásos katona volt, családja három nemzedéken át szolgált a brit haderőknél. Azon a héten különösen elégedett volt, mivel felesége megajándékozta őt egy harmadik fiúval. A gurkháknál minden fiúval nőtt a zsoldod is.
– A puska jó barát – szólalt meg ismét. – Gondosan bánjanak vele. Az életüket mentheti meg. – Gurung szavára mindegyikünk kézbe vette a puskát, éreztük a fegyver egyensúlyát és tömegét, megérintettük a sima fémfelületet.
Végtelen hosszú órákon át ismételtük újra és újra a mozdulatsort: biztosítókar, tárat be, csőretölt, biztosítókar, tárat ki, fesztelenít, szétszed, bebiztosít. Minden egyes mozdulatot szerető precizitással hajtottunk végre, minden részletre kiterjedő, szinte lenyűgöző figyelmességgel. Aztán tüzelőállást vettünk fel, lehasaltunk és belenéztünk az irányzékba.
– Soha ne a végtagokat vagy a fejet célozzák meg – szólt Gurung. – Mindig a törzset, az célpontnak elég nagy. Soha ne akarják csak lefegyverezni vagy simán harcképtelenné tenni. Az ellenfél talán újra talpra áll. Soha ne rántsák el az elsütőbillentyűt. Mindig finoman húzzák meg, mintha egy macskát cirógatnának. Lélegzetet visszatartani, elsütőbillentyűt meghúzni, ellenfelet agyonlőni!
Onnantól kezdve mindegyikünknek megvolt a saját fegyvere, amit mindenki a saját szeméhez lőtt be. Órákon át használtuk puskáinkat mindennap, újra és újra átismételve a rituálé minden egyes elemét, míg ösztönössé nem vált a folyamat. A puska karunk meghosszabbítása lett, nélküle meztelennek éreztük magunkat. A megszokás – ez volt a kiképzés célja. A fegyverkezelés olyan ösztönössé kellett váljon, hogy gondolkodás nélkül végre tudjuk hajtani, amikor majd ölnünk kell. Gurung elmesélte, hogy az igazi katonát az ellenséges tűz alatt tanúsított lőkészsége teszi. Bárki képes eltalálni a céltáblát a lőtéren egy verőfényes napon, de úgy célba találni, hogy közben te is valakinek az irányzékában vagy, már sokkal nehezebb. Az átlagos alakulatoknál, főleg a sorozott katonákból álló egységeknél, a katonák fele egyszerűen megdermed, ha kitör a tűzharc, és képtelenek tüzet nyitni. Negatív ösztöneik ugyanis átveszik az irányítást. Le kell győznöd a félelmet, kitartó tüzelésbe kell kezdened, harcolnod, akár egy sarokba szorított vadállat, és el kell találnod az ellenfelet. A tűzharcot csak egyféleképpen lehet megnyerni: agresszív, elszántan viszonzott tűzzel.
Gurung egy nap azt mondta, eljön az idő, amikor majd egyfajta elválaszthatatlan kapcsolatot érzünk majd önmagunk és puskánk között. Azon a napon válunk majd igazi katonákká. Ez kívülről csak valami homályos, misztikus keleti marhaságnak hangzott, de később megéreztem benne az igazságot.
(30.o.)

Át kellett törnöd a fájdalmküszöbön. El kellett érned azt a pontot, ahol saját erőnléted már nem számított semmit. A pőre akarat, a puszta elszántság birodalma volt ezen túl. Ettől lettél igazi ejtőernyős.
(51.o.)

Geordie hírhedt fazon volt: mindenki tudta, hogy patkányok és tyúkok fejét szokta leharapdálni. A mutatványt szívesen eljátszotta a szakaszbulikon. Bisley-ben történt, hogy a lőgyakorlatok közötti szünetek unalmát megtörendő, lelőtt egy mókust a fáról. Gyönyörű lövés volt, de néhány Green Jacket-katona odagyűlt, mikor felvette a földről a zsákmányt. – Nagy, vagány ernyős gyerek! Mókusokra lődözöl! – Geordie erre bepöccent és a szemük láttára harapta le az állat fejét. Mikor erről később megkérdezték, azt válaszolta: – Nincs ebben semmi különös. Marokkóban vannak fazonok, akik kígyók fejét harapják le pénzért. Én legalább ingyen csinálom!
(167.o.)

Elfogadták jelentkezésemet a 23. SAS-hez.
Minden, amit náluk láttam, megerősítette mindazt, amit korábban hallottam róluk az ejtőernyősök között. Vidám, egymást támogató volt a légkör, nem az az ellentétektől feszülő atmoszféra. Ha az ernyősök rohamegység volt, akkor az SAS inkább finomkodó stílusú alakulat. Itt nem voltak nagyszájú, kocsmában hősködő egyének. Érzékelhető volt viszont a néma elszántság, a komolyság, mely minden egyes akadályt érdekes problémaként kezelt. A kiképzésnek nem volt olyan eleme, amely túlságosan jelentéktelen volt ahhoz, hogy közelebbről ne legyen érdemes megvizsgálni: semmit se toltak félre a célhoz vezető úton. Az SAS-ben mindenki jó erőben volt, de gyakorlati okból, nem azért, hogy emiatt felsőbbrendűnek tűnjön.
Az ejtőernyősöknél az újoncok többsége munkásosztálybéli tizen- vagy huszonéves volt. Itt, inkább húszas, harmincas éveikben járó, nős emberek vettek körül. Az élet minden területét képviselték, tapasztalatuk pedig volt bőven. Az újoncok között akadt országos karate-bajnok, ejtőernyős versenyugró vagy egykori profi focista.
– Puccos ketyerékre senki ne számítson! – mondta bevezetőjében Dart százados. Mindez enyhe kifejezés volt. Ami cuccot ott kaptam, enyhén szólva egyszerű volt. A falon pedig egy idézet, ami jól összefoglalta az SAS filozófiáját a felszerelést illetően: „A spártai katona elpanaszolta, hogy a kardja túlságosan rövid. Az anyja csak annyit válaszolt erre: – Toldd meg egy lépéssel.”
194. o.

Az ejtőernyősök fanatikusan bátrak voltak, hatalmas testi erővel és hihetetlen agresszivitással bírtak, de mindig úgy éreztem, olyanok, akár a felhúzható, gombnyomásra működő játékkatonák. Az ernyősök folyton azt szajkózták, hogy „Itt minden ember császár!” – de az SAS nemcsak mondta, hanem meg is élte. Az Ezred szinte olyan volt, akár egy külön hadsereg, egy család, amelynek minden tagját megbecsülik. Az SAS-nél senki nem volt ágyútöltelék: gondolkozó emberek voltak, akik meg mertek kérdőjelezni egy műveleti módszert, ha hibásnak találták. A szabad gondolkozás, a problémához való alkalmazkodás volt a lényeg, amit egyszerű megközelítéssel, a közvetlen emberi kapcsolatokkal és a kölcsönös tisztelettel öveztek.
A kiképzés első részét egy tanteremben töltöttem, ahol kizárólag térképolvasást tanultunk. Azt hittem, ismerem a térképet, de újra meglepett az SAS célszerű és fájdalommentes módszere. A legelején kezdtük. Pete Greennek volt türelme hozzánk. Nem volt kiabálás, nem volt anyázás, nem volt fekvőtámasz. Az órák halk, iskolai légkörben zajlottak. Ha nem értettél valamit, újra és újra elmagyarázta.
(196.o.)

A gyalogmenetek távolsága és a hátizsák súlya egyre nőtt. Korán sötétedett. Hó borította a dombokat. Komoly elszántság kellett ahhoz, hogy kiszállj a meleg terepjáróból és nekiindulj a vadonnak. A kiképzők sohasem parancsolgattak. Te döntötted el, mész vagy maradsz. Ha letáboroztál a völgyben és egész éjszaka álmatlanul dideregtél, senki sem utasított, hogy talpra és tovább. A motivációnak belülről kellett fakadnia. Nem volt itt virtuskodás, mint az ernyősöknél, hogy tilos megállni, hogy ehess és ihass. Senki sem nevezett anyámasszony katonájának, ha megtörölted az orrod. Egyetlen dolog számított csak: hogy időre érd el a célt, ne szegd meg a szabályokat és legyen elég erőd végrehajtani a következő feladatot is. Az ejtőernyősöknél az erőnlét volt a minden. A térképet a tisztek vagy a szakaszparancsnokok kezelték, a közkatona csak követte őket. Itt máshogy ment. Akár a hideg, akár a kidörzsölt bőr, akár a kimerültség kínzott, éber kellett, hogy legyél, olvasnod kellett a terepet és a térképet, kiválasztani a legjobb, leggyorsabb útvonalat és túlélni az elemek csapását.
Az ejtőernyősök hozzáállása az volt, hogy „Menni vagy meghalni.” Gép voltál, és senki sem törődött a testi kényelem részleteivel, az apró trükkökkel, amikkel a katona kicsit megkönnyítheti saját életét. Az ilyen ügyességek ott csalásnak minősültek. Az SAS-nél éppen ellenkezőleg állt a dolog. Semmi sem volt elég jelentéktelen, akár az élelem kalóriatartalmáról, akár a kidörzsölt bőrfelület kezelésének legjobb módszeréről volt szó, vagy éppen a zokni legoptimálisabb viselési módjáról, esetleg arról, hogy lehet a legkönnyebben megmászni egy sziklát. Kívülről az SAS szinte cserkésziesnek tűnhetett. Valójában azonban hihetetlenül profi volt: itt tudták, hogy a fájós, feltört láb vagy a nem megfelelő táplálkozás a vadonban, elvágva mindenkitől, halált okozhat, de a különbséget is ez jelenti siker vagy kudarc között. A két megközelítés közötti különbség jól látható az újoncok számára felolvasott anyagokban. „Az ejtőernyős mind testileg, mind szellemileg magas fokon képzett, ereje teljében van. A kiképzés kemény, és csak a legjobb teljesítmény elég jó. Az ejtőernyősnek intelligencia, józan és, elszántság és akart szükségeltetik.” Az SAS-nél mindez így szólt: „A Különleges Légiszolgálat katonájaként számos megerőltető feladatot kell elvégezned a harctéren. Hogy erre képes legyél, enned, innod, pihenned kell, felszerelésedet pedig megfelelő állapotban kell tartanod. Ha kielégítően gondoskodsz saját magadról, nem csak neked lesz kényelmesebb a helyzeted, de jobb, hatékonyabb katona válik belőled.”
Ez a jóval pozitívabb felfogás tökéletesen megfelelt az én személyiségemnek, sokkal inkább, mint az ejtőernyősök „vér, veríték és könnyek”-módszere. Nem mintha az SAS-nél nem lett volna amúgy is elég vér, veríték és könny. A menetek lényegesen nehezebbnek bizonyultak, mint az ejtőernyősöknél, de az állandó káromkodást legalább mellőzték. Érezhetted, hogy a kiképzők tényleg a te oldaladon állnak és azt akarják, hogy sikerüljön neked. Mindenki számára – akár egykori katona, akár civil volt – eljött a pont, amikor a test elhasználta utolsó csepp erejét is, és a szellem vette át az irányítást. Ez volt a pillanat, amikor a harci szellem elpárolgott, a szemedet köd fátyolozta el, és úgy láttad magadat, mint gyenge, jelentéktelen férget, akinek gyönge teste képtelen felnőni a hatalmas feladathoz. Ez volt a válogatókurzus igazi pillanata. Ekkor döntötted el, valójában mennyire akarod azt a bizonyos szárnyas tőrt. Korábban már áttörtem a fájdalomküszöböt az ejtőernyősöknél, ám ott a csapatszellem, a szakasz lendülete segített ebben. Itt azonban egyedül voltál.
(198.o.)

Bevezető beszédében Moffatt összegezte a válogatókurzus jelentőségét, mely az egész SAS-filozófia magja volt, és ami az alakulatot a legjobb elit egységgé tette.
– Ha a megfelelő emberekkel rendelkezel, bármilyen feladatot elvégezhetsz. A problémát ezen emberek összeszedése jelenti. Az Ezred ezt a leckét Malajziában tanulta meg, ahol sok maláj felderítő, saját egységükben amúgy kiváló katona, kisebb járőrökben, mélyen az ellenséges területen használhatatlannak bizonyult. Néhány nap az őserdőben, és besokalltak. Az Ezred rájött arra, hogy olyan emberek kellenek, akikben van kezdeményezőképesség, állóképesség, önállóság, türelem és önfegyelem, rugalmasság, hogy külső támogatás híján is, akár egyedül is boldoguljanak, anélkül, hogy testi és szellemi állapotuk leromlana. Vannak más, úgynevezett különleges alakulatok, akiknek nincsenek ilyen elvárásaik, és azt gondolják, csak a csúcsminőségű technológia számít. Ez pedig súlyos tévedés. A technológia csak annyit ér, mint az az ember, aki használja. Egy olló is lehet annyira halálos, mint egy géppuska, ha a megfelelő ember kezébe kerül.”
(204. o.)

Agyonlőni (Shoot to Kill)
Írta: Michael Asher
Cassell Military 2003
288 oldal
A kötet magyarul nem jelent meg.