Egy magyar Irak poklában

Tekintve, hogy magyarok is szép számban megfordultak a világ legforróbb válságövezeteiben az elmúlt évek során, az ember — naivan ugyan, de — azért számítana valamiféle beszámolóra tőlük — ám a honvédség berkeiből hiába is várnánk ilyesmit. (Már az is csoda, hogy Szlankó Bálint kiváló összefoglalója megjelenhetett pár esztendővel ezelőtt.) Most azonban éppen ez történt, igaz, a szerző nem katonaként járta meg Irakot és Afganisztánt.

A "zsoldos" szó az én nemzedékemnek még a "pénzért-az-anyját-is..."-kategóriába tartozó bérgyilkost jelentette. Aztán jött a terror elleni háború és a téma iránt érdeklődök hamarosan megtanulhatták a PMC (private military contractor) terminust is, főleg, hogy az említett szakemberekből többen is feltűntek a fotókon, illetve a híradókban. Rájuk alapvetően test- és vagyonőrökként lett szükség, hiszen a háború sújtotta övezetek egy részében egymásnak adják a kilincset a diplomaták és az üzletemberek. Őket pedig meg kell védenie valakinek.

Hódosi Zoltán is a tévében látott először ilyen jól felfegyverzett, de amúgy civil ruhát viselő marcona férfiakat — és egyből tudta, ezt akarja csinálni. Addigra már túl volt egy unalmas gyerekkoron és egy nagyon is mozgalmas kamaszkoron: viszonylag korán a bűn útjára lépett és volt része sokféle zavaros ügyletben, maffiaharcban, játékgépes csalásokban. Nem egyszer csak hajszállal úszta meg, hogy kinyiffantsák vagy hogy sittre vágják. Kidobóemberi pályafutását egy szerencsét hozó tipp törte derékba: jelentkezett a budapesti FBI akadémiára, és a képzés végeztével új lehetőséget kapott. Ekkor utazott először Irakba... Most már bő tíz éve dolgozik testőrként, elsősorban a Közel-Keleten, de megfordult Afganisztánban is. Több biztonsági cégnek is melózott, presztízsét fokozatosan, sőt tudatosan növelte — ugyanis nem volt rest továbbképzésre jelentkezni, ha úgy látta, jót tesz neki. És hát akciót is látott dögivel.

"És akkor jött az iraki security elleni támadás. Csúnyán megcsinálták őket. Mi volt a szitu? A Toifor meg akart szabadulni az Eshor iraki embereitől, mert valamelyik vezető úgy gondolta, hogy lopnak. Csakhogy paráztak attól, egyet kirúgnak, belázad az egész társaság, beindul az asíra, a klán, vagyis a család. Ez pont olyan, mint ha otthon nekimész egy cigánynak egy faluban. Megvered, de jön az egész falu. Csak itt nem egy falu jön, hanem tizenöt. Még a család legtávolabbi unokatestvérei is vérbosszút fogadnak ellened. Hat-nyolcszáz főből áll egy iraki család, és tényleg mindenki ellened fordul: a nagymama, a nagypapa, a rokonok, a rokonok rokonai, még a szomszédok is. És még egy különbség: itt mindenkinek van fegyvere, még a nagymamának is."

Hódosi egyszerűen jó mesélő. Lényegre törő, kellően szabadszájú és soraiból jól kiismerhető ő maga is: józan paraszti ésszel gondolkodó, önmagát állandóan fejleszteni akaró, visszafogott és céltudatos valaki. Sorra vesz ő mindent, ami munkájához kapcsolódik: nemcsak az eljárásokat, a felszerelést vagy a húzósabb élményeket, de a munkakapcsolatok próbatételeit és buktatóit, illetve azokat az embereket, akikkel együtt nyelte a port, vagy akiktől a fizetését kapta. Talán épp emberi oldalról a leghajmeresztőbb az egész, hiszen az inkompetens vagy nemtörődöm felettesekről, esetleg a számtalan nációhoz tartozó kollégákról szóló bekezdések mutatják meg igazán, hogy mekkora akadály lehet az emberi hülyeség és kicsinyesség — pláne, ha még lőnek is rád —, ugyanakkor mennyit számít a bajtársiasság és az összetartozás. Ezzel párhuzamosan persze a békerontó külpolitikai törekvések nyomán keletkező visszásságok és groteszk viszonyok is napvilágra kerülnek...

"Amikor Bagdadba kellett mennünk, útközben volt egy olyan bolt, ahol mindig megálltunk pihenni, és vásároltunk is, kaját, vizet. Egyszer, ahogy beléptem, egy arab rögtön odajött.
— Amerikai vagy?
— Nem.
— Akkor brit vagy?
— Nem, magyar.
— Á, magyar, akkor jól van. — Ennyire nem volt mindegy, honnan jöttél. Nem mintha tudta volna, mi a magyar, de azt, hogy nem amerikai és brit, értette.
Csak akkor tudtam, hogy az én csapatom kilencven százaléka is a terrorista Mahdí Hadsereg tagja volt, amikor már épp távozóban voltam a Falcomtól. Én képeztem őket, fegyvertréning, rádióforgalmazás, taktikai mozgás konvojban, minden nap együtt voltam velük, együtt laktunk, együtt kajáltunk, hülyéskedtünk, röhögtünk.
— Figyeljetek, srácok, a mai feladat az amerikai hadsereg megtámadása. Mindenki fogja a fegyverét, és a parancsomra össztűz! — Nagyokat röhögtek az ilyeneken. Jó csapat voltunk, tisztelték bennem a képzettséget, tapasztalatot, hogy mindig velük voltam, sosem játszottam a nagy fehér parancsnokot. Én pedig tiszteltem bennük, hogy keményen dolgoztak, jól, pontosan, és hogy olyan fegyelmezettek voltak, ami araboknál szinte elképzelhetetlen. [...]
Szóval, büszke voltam a csapatomra, szakmai és emberi közösséget alkottunk. Nem firtattam, hogy munka után mit csináltak, ők meg nem mondták.
Amikor a búcsúbulimat tartottam, már be voltam piálva, és odaszóltam nekik:
— Most már elmondhatjátok, hogy szabadidőtökben ti is terroristák vagytok!
Mire nagyot nevettek és azt mondták:
— Hát, ti annak hívjátok.
— Miről beszéltek?
— Semmiről, igyál, Zoli.
Másnap megkérdeztem Omárt, az egyik arab embert, aki sofőrként dolgozott, meg az autók karbantartásért felelt.
— Csak szívattak a srácok, nem?
Mire rám nézett, és csak annyit mondott:
— Zoli, tízből kilencen a Mahdíban vannak.
— Mi?
— Erről nem kell beszélni. Most már tudod, ennyi.
Később azért sikerült néhány dolgot kiszedni belőle, azóta meg beszéltem több emberrel, és összeraktam a képet, hogy ha a saját embereink terroristák voltak, miért nem támadta meg minket, vagy miért nem nyomták fel az ügyfeleinket a társaiknak. Egy, nem voltunk amerikaiak, tehát nem volt tré közöttünk. Kettő, pénzt kaptak a munkájukért, méghozzá nem keveset a helyi viszonyokhoz képest. És ez biztos jövedelem volt, minden hónapban megkapták. Egy terrorbrigádban nincs fizetés, vagy nem ilyen biztos, a családot meg el kell tartani. Tehát nálunk rendesen dolgoztak, és nem akarták betámadni a Falcomot, az aranytojást tojó tyúkot. Szabadidejükben viszont átmentek szabadságharcosba — ők így látták önmagukat —, és ingyen, vagy sem, Allah nevében működtek a hitetlenek ellen, vagy csinálták, amit a próféta épp megszabott nekik. Allahu akbár."

Az író nem rejti véka alá saját magánéletének alakulását sem: ha már elmondott mindent a háborús övezetek világáról, arról is beszámol, milyen embert próbáló dolog távkapcsolatban élni és úgy házasodni, hogy az év jelentős részében nem lehet otthon. Házassága szenvedte meg mindezt, de saját harcos mentalitását a jelek szerint ez sem tudta kikezdeni, bár természetesen eléggé megviselte a dolog. Egy interjúban nemrég azt nyilatkozta: "Most visszamegyek Irakba. Abban bízok, hogy ahogy az Iszlám Állam egyre jobban fenyegeti Európát és a hazámat, itthon szükség lesz rám, mint aki ismeri az iszlám világot és a terroristák harcmodorát. Ha a magyar állam felkérne rá, hogy dolgozzak a hazámért, azonnal jönnék." 

 Köszönetet mondok Symor kollégának, amiért felhívta figyelmemet a kötetre.

A zsoldos
Írta: Hódosi Zoltán & Nóti-Nagy Attila
Konkrét Könyvek 2015
304 oldal