"Jobb világokat építünk"
Az új Alien-könyvtrilógiaként beharangozott, bár trilógiának nem nevezhető regényhármas utolsó darabja pár héttel ezelőtt érkezett meg. A fülszöveg alapján látható, hogy a végére hagyták a potenciálisan nagy durranást — mivel azonban az elmúlt évek alienes könyvtermése közel áll a siralmasan gyengéhez, most is óvatosan és visszafogottan közelítettem a témához.
Miközben Ellen Ripley, a Nostromo mentőkapszulájában sodródik át az űrön, mindannyiunk kedvence, a Weyland-Yutani vállalat hozzákezd az LV-426, újabb keletű nevén az Acheron terraformálásához. Gyanítják, hogy idegen eredetű technológia található a bolygón, ám biztosat csak Ripley megtalálása és kihallgatása után tudhatnak, mikor is a megszerzett információk egy részét továbbítják a mit sem sejtő telepeseknek. A felderítést végző családra rettenetes meglepetés vár az idegentojásokkal teli űrhajóban, és ekkor kezdetét veszi a rémálom. Már megint…
Annak idején A bolygó neve: halál rendezői változata libbentette fel a fátylat az LV-426-on található telep virágzó, de legalábbis élettel teli világáról, három pluszjelenet segítségével. A regény ennek kiterjesztéseként egy telepes családra és egy frissen érkezett tengerészgyalogos tisztre fókuszálva mutatja be ezt a végzetes időszakot. Nem meglepő, hogy a család egyik tagja a filmből megismert kislány, Nyuszi.
A film ismeretében nyilván a hiányzó részek jelentenék az igazi pluszt. És ha nem olvastam volna el az összes, magyarul megjelent Alien-regényt, talán még élveztem is volna ezeket. Így viszont megállapítottam, hogy ugyanazokat a tipikus és sablonos építőelemeket használták, mint szinte bármelyik másik ilyen könyvhöz (és a helyzet az, hogy ilyen cselekmény mellett ez nem is nagyon lehetne másképp). Tehát kapjuk a „jaj de rossz itt, a Földön kívül éldegélni a nagy semmi közepén”, vagy a „rohadt Weyland-Yutani, mindig sántikálnak valamiben” és a többi hasonló életérzést. Mikor aztán az idegenek is belépnek a képbe, jönnie kéne az izgalomnak, de a „hogyan is jutnak be ezek a dögök egy emberi kolóniára és veszik át a hatalmat” című felvonás szinte mindegyik ilyen olvasmányunknak szerves részét képezte, szóval meglepetésre itt ugyanolyan dőreség várni, mint mondjuk szegény telepeseinknek mentőhajóra. Az egyetlen pozitívum az egészben, hogy az említett főszereplők karakterét valóban kidolgozta a szerző. Ez szép és jó, csak kevés, mert ha már alien és horror, akkor hadd tudjak már meg valami újat a történet hátteréről, vagy legalább egy kicsi borzongást, lécci — na, erre is hiába vártam. Mindezek tudatában nem először fordult meg a fejemben, hogy szépen abbahagyom az Alien-kötetek gyűjtögetését, mert ennek így semmi értelme.
A kiadás sajnos több elírást is tartalmaz (pedig lektor is látta), és bár ezek száma nem túl magas, az elmúlt egy év tapasztalatai alapján úgy tűnik, minden Alien- és Star Wars-kötetbe kerül jó pár. A fülszöveget is kifogásolnám, mivel olyan információkat is tartalmaz, amely túlmegy a figyelemfelkeltés és a kedvcsinálás határain, mivel még az utolsó pár oldal történéseiből is mazsolázik. Bocsánat, hogy ezt írom, de a Szukitstól többet várnék el.
Alien: A fájdalom folyója
(Alien: River of Pain)
Írta: Christopher Golden
Fordította: Szántai Zsolt
Szukits 2015
346 oldal
