Academy 1:72

Ezúttal egy olyan típus következik, mely nemcsak a katonai repülés, hanem úgy általában a repüléstörténet egyik legkülönlegesebb gépe, és két rekordot is tartott a maga idejében: a légkörben ember által irányított géppel elért legnagyobb repülési sebességet (3529,6 km/óra) és legnagyobb tartós csúcsmagasságot (25929 méter) is a Lockheed cég hadászati felderítője, a Blackbird mondhatja magáénak.

Az SR-71-et a hidegháborús igények szülték — az amerikaiak be akartak látni a vasfüggöny mögé és a viszonylag könnyen sebezhető U-2 után elő tudtak állni egy olyan kémrepülővel, mely sebezhetetlennek bizonyult a már említett paramétereinek köszönhetően. 1964-től kezdve alkalmazták egészen addig, míg a valósidejű adatokat közölni képes műholdtechnika felül nem írta ezt a technológiát. Ennek ellenére a kilencvenes években pár darabot újra használatba vettek, illetve a NASA is megtartott magának néhányat a rendkívül drága (óránként 85 ezer dolláros) üzemeltetésű típusból. Manapság persze az ember több ilyet láthat múzeumokban, mint az égbolton: itt, Európában is kiállítottak egyet, a duxfordi repülőmúzeum amerikai hangárjában. Összesen egyébként 32 példány épült, ebből 12 veszett oda balesetek következtében. Sem a MiG-25-ös vadász, sem a szovjet gyártmányú légvédelmi rakéták, se semmi más nem tudta utolérni és kárt tenni benne.

Jómagam csak pár évvel ezelőtt vetettem szemet a Blackbirdre, miután a Black Ops egyik kalandos küldetésében beülhettem egy ilyen madárka pilótafülkéjébe (lásd az alábbi videót). Csak ezután néztem körül a piacon és nem meglepő módon az Academy makettje felé kacsintgattam, mely már legalább két évtizede kapható. Nagy szerencsémre bele is botlottam egy utolsó darabba a szerényen „History” névvel jelzett, korlátozott példányszámú készletükből.

A termetes és bőségesen illusztrált doboz belülről kissé levegősnek hat, mindenesetre már ekkor nagyon izgalmasan fest az amúgy is fekete műanyagból fröccsöntött készlet: a törzs és a szárnyak egybeöntve készültek, így a test két (alsó és felső) fődarabból áll, és az átlátszó darabokat leszámítva minden más elfér egy közepes kereten. Ez összesen 38 alkatrészt jelent, a már megszokott Academy-minőségben: finom, vésett panelvonalak, sima felületek, gyors építhetőség.

Persze az is az Academyre jellemző, hogy a pilótafülke közepes, a panelekhez pedig matricákat kapunk. Ez igazából a nyitott fülkében gondolkozó makettezőnek növeli meg a munkaidejét. Mivel én nem tartozom közéjük (nem akartam megbontani a gyönyörű, letisztult formát), nem igazán izgatott. Az interneten találtam bőven fotókat a fülkéről, úgyhogy a színek terén sem voltak gondjaim.

A test összeállításánál ügyeljünk a (nem annyira) függőleges vezérsíkok állásszögére, és ugyanúgy, a főfutó aknaajtajainál is érdemes fotók alapján dolgozni. Ha már futómű: Szekeres Gábor vonatkozó cikkében (Modell & Makett 1996/2) olvastam, hogy a főfutó abroncsainak eredeti színe piszkosfehér — ezt az útmutató feketével jelzi, úgyhogy legyünk résen. Az orr-rész felragasztása után szükség lehet némi tömítésre és csiszolásra, de az illeszkedés amúgy nem okozott nagyobb gondot.

A festést fekete alapszínnel kezdtem. Utána nagyon híg sötétszürkével kentem át az egyes paneleket, amiket rövid várakozás után higítóval visszamostam, függőleges irányú ecsetvonásokkal. Ez a technika váltakozó sikerrel ment, de összhatásában talán visszaadja az egyes példányok fotóin jól látható lehasznált, „döglött” felületet. Az bizonyos, hogy nem hagyományos módon használódik a Blackbird, vagyis a megszokott koptatásnak itt nincs helye.

Matricázás terén igazi orgia elé nézhetünk. Először is az Academy komolyan vette a dobozon szereplő ünnepi titulust és nem kevesebb, mint 12 gépre elegendő jelzést kapunk a hatvanas évektől a kilencvenes évekig bezárólag. Itt van például a kadenai bázisra telepített SR-71-esek közül három, de kapunk még tesztgépet is Palmdale-ből, míg az utolsó a Smithsonian múzeumban kiállított darabot mintázza. A választás egyáltalán nem könnyű, mivel a vezérsíkokon elhelyezett emblémák szinte mindegyike érdekes vagy vagány. A Hadászati Légiparancsnokság pajzsa vagy a Skunk Works görényt tartalmazó kör alakú jelzése, a villámmal bolondított vörös egyes, esetleg a halálfejes jelvény… Érdemes időt adni a döntésnek.

Én az Okinaváról Észak-Vietnam fölé is berepülő 974-es számú példányt választottam, melynek vezérsíkján az Ichi Ban felirat felett méretes csörgőkígyó látható (a helyiek hasonlították a kifutópályáról elrugaszkodó éjfekete Blackbirdöket a támadó kígyóhoz), a fülke mögött, bal oldalon pedig a bevetéseket tanúsító kígyók sorakoznak. A matricázás majdnem egészdélutános feladatnak bizonyult, de aggályaim alaptalanok voltak: a Cartograph cég jelzései kiválóan használhatók, és a matricalágyító segítségével gyönyörűen felfeküdtek még a bordázott felületekre is. Nem mellékes szempont, hogy gyárilag körül vannak vágva az íven, vagyis sokkal gyorsabb és kellemesebb velük a munka. (Még a 46. és 49. számú vörös csíkok is jól pozícionálhatók, pedig hosszukból adódóan ez nem annyira természetes.)

Az építés viszonylag egyszerűen és gyorsan ment, de aki jobban el akar merülni a festésben, hogy még valósághűbbé tegye a makettet, annak lesz dolga bőven. Mindenesetre egy nagyon különleges kinézetű és tényleg szemet gyönyörködtető makettet kapunk, amely méltó az eredeti madárhoz. Nagy kár, hogy az Academy jelen készlete viszonylag ritkán kapható mostanában a magyar boltokban. Szívem szerint szívesen megépíteném még egyszer…