Szellemharcosok az iraki sivatagban

Az 1991-es öböl-háborúról már nem egy volt SAS-katona megemlékezett (ilyen volt a Bravó Kettő Nulla-járőr három tagja, vagy épp a gépesített járőrök egyes harcosai). A 2003-as iraki konfliktusban bevetett elitkatonákról azonban eddig nemigen olvastam, bár Damien Lewis fenti kötetével már több mint egy éve szemezek...

A szerzőről (aki nem azonos Az elit alakulatból is ismert Damian Lewis színésszel) annyit érdemes tudni, hogy az elmúlt húsz évben számos válságövezetben megfordult, Nigériától Eritreáig, Szíriától Afganisztánig, gyakran ENSZ-csapatok kíséretében, olykor pedig saját szakállára. Dokumentumfilmjei mellett igen népszerűek könyvei, melyek megtörtént eseteket dolgoznak fel, általában katonák, kémek vagy veszélyes helyzetbe került átlagemberek főszereplésével. 2006-ban a 20 legnépszerűbb brit szerző közé is beválasztották. Katonai témájú írásainak főszereplőiként feltűntek már hadikutyák, helikopterpilóták és persze a különleges alakulatok tagjai is. Az SAS-ről sem most írt először, hiszen az Operation Certain Death (Biztos halál-hadművelet) című kötetben már tárgyalta az Ezred alkalmazását, akkor a Sierra Leone-i eseményekkel összefüggésben, illetve a második világháborús műveleteikről is beszámolt a Churchill's Secret Warriors (Churchill titkos harcosai) című munkájában.

2003 elején már elkerülhetetlennek látszott egy újabb iraki háború kirobbanása. A műveletben természetesen a különleges feladatkörű egységeknek is komoly szerepet szántak. Köztük volt a brit SBS M százada, melyet az SAS és az amerikai Különleges Erők néhány tagja egészített ki: összesen 60 főt számláltak. Feladatuk, hogy gépesített járőrként – hívójele Nulla-Hat Bravó – behatoljanak Észak-Irakba és az ott állomásozó 5. iraki hadtest helyzetét felderítsék, majd valószínűsíthető megadását fogadják. A hírszerzés szerint ugyanis csupa demoralizált, alultáplált és Szaddam Husszein ellen erős ellenérzéseket tápláló katonából állt az egység, vagyis valószínűnek tartották, hogy a szárazföldi invázió hírére egyszerűen bedobják a törölközőt... A Land Rovereken és quadokon útnak induló elit harcosok nem voltak ennyire derűlátók. Már maga az elgondolás is abszurdnak tűnt: ugyan hogy fogadhatná 60 ember 100 ezer fő kapitulációját?

A szerző nem fárasztja az olvasót az iraki invázió részleteivel, inkább gyorsan a tárgyra tér és belevág a század előkészületeit, eligazítását, majd bevetését taglaló részbe. Nem feledkezik el azokról, akiknek még nem megy csípőből a szakzsargon, így a laikus olvasók számára is érthető módon tárgyalja a történteket, illetve mutatja be a katonák felszerelését és módszereit. (Aki persze mélyebbre ásta magát a szakirodalomban, annak valószínűleg picit szájbarágós lesz.) Az események lekövetésénél érezhető, hogy számos résztvevő élményei alapján dolgozott, így inkább regényszerű, de leginkább dokumentarista az összhatás, a kelleténél talán valamivel szárazabb, de a ritkán tárgyalt téma okán ez talán megbocsátható...

Azok kedvéért, akik nem fogják egyhamar kezükbe venni ezt a könyvet, hadd foglaljam össze röviden a történteket...

A célkörzetbe érkezés után a Nulla-Hat Bravó napokig nem tett mást, csak az ellenséges hadtestet kereste a kijelölt területen. Hol éjszaka, hol nappal mozogtak: az iraki sivatagban rejtekhelyeik a kiszáradt vízmosások voltak. Egy ilyen vádiban foglaltak állást kora este, amikor hirtelen heves tűz alá vették őket – valószínűleg fedajín milicisták. Az M század terepjáróira szerelt géppuskákból viszonozta a tüzet, de kis létszámú járőrként nem maradhattak ebben a pozícióban, mivel nem volt elegendő lőszerük egy elhúzódó összecsapáshoz. A sötétedést kihasználva menekülőre fogták, és épp időben, mivel nyomukban iraki harckocsik jelentek meg – az 5. hadtest rájuk talált... A járőr páncéltörő kapacitása csekély volt (csak néhány vállról indítható rakétát vittek magukkal), ezért igazi esélyük nem is lett volna a fémszörnyetegek ellen.
A menekülés azonban nem ment olyan könnyen. Az iraki reguláris erők és a milícia a következő órákban kitartóan üldözte a Nulla-Hat Bravó terepjáróit, újra és újra beérve őket. Amikor a század egy újabb vádiban rejtőzött el, keserű meglepetés következett: megtalálták az iraki sivatag egy igen ritka, nedves földdarabját. Mire észbe kaphattak volna, több dzsipjük is tengelyig süppedt a sárba. Nem volt mit tenni: az elakadt járművekre időzített töltetet szereltek, majd a hoppon maradt utasok felkapaszkodtak a többi terepjáróra és így indultak tovább. Mindez jelentősen lassította a gépkocsikat, illetve akadályozta a géppuskák használatát is. Az ellenség pedig közel járt...
A főhadiszállást természetesen értesítették a harcérintkezésről és légi támogatást kértek. Végül két amerikai F-16-os érkezett, melyek elegendő fegyverzettel és üzemanyaggal rendelkeztek ahhoz, hogy megtizedeljék az üldözőket. Ekkorra azonban a terep már tele volt baráti és iraki alakulatokkal, a pilóták pedig nem tudták megkülönböztetni egyiket a másiktól, ezért nem kaptak tűzparancsot. Annyit tehettek, hogy alacsonyan berepülve, dobhártyaszaggató hangrobbanásokkal zavarták az irakiak dolgát. Ez a taktika azonban rövidéletűnek bizonyult, mert az ellenség gyorsan felfogta, hogy a repülőktől nem kell tartaniuk.
A század addigra szét is szóródott és négy csoportban folytatták a menekülést. S bár néhány brit Tornado vadászbombázó végül lecsapott az irakiakra, egyértelmű volt, hogy azonnali kiemelésre van szükség, mielőtt még beköszönt a hajnal. A parancsnokság több Chinook helikoptert is útnak indított és végül sikerült a négyből két csoportot felvenni még azon az éjszakán. A harmadikat csak másnap éjjel szedték fel: nekik sikerült egy vádiban meghúzni magukat a következő napon. A negyedikről – mely mindössze egyetlen quadot és két embert foglalt magába – csak később érkezett hír: ők a közeli szíriai határ felé vették az irányt és sikerült is átjutniuk, ott azonban gyanakvással fogadták őket és fogságba kerültek, sőt, vallatásnak vetették őket alá. A brit konzul segítségével szabadultak, és végül ők is hazatérhettek.
Az arab tévécsatornák már a csata másnapján attól voltak hangosak, hogy tíz SAS-katona elesett Észak-Irakban egy súlyos összecsapás folytán: az irakiak zsákmányolt felszereléssel és két, alig sérült járművel parádézták a kamerák előtt, de tévedtek. Az M század egyetlen embert sem veszített el a hatvanból, csak könnyebb sebeket szereztek a tűzharcok során.
A sivatagi fogócska mérlege mindenesetre sokban emlékeztetett a Bravó Kettő Nulla sorsára. Az elégtelen hírszerzési adatok, a szűkös tárolókapacitás, az irreális feladat vagy a nehéz terep most is megbosszulta magát. Viszont az M század remekül állta a sarat, és összességében a legnehezebb pillanatokban is jól döntöttek. Szereplésüket több kritika is érte akkoriban, de nem valószínű, hogy más többet hozhatott volna ki ebből a helyzetből. Ezt az is alátámasztja, hogy tíz nappal később az amerikai Delta Force páncélos és légi támogatással megerősített alakulata ugyanúgy heves ellenállással találkozott a körzetben, és bár komoly veszteségeket okoztak az irakiaknak, végül őket is ki kellett vonni. Az 5. iraki hadtest ellenállását végül az amerikai Különleges Erők 10. csoportja, illetve a 173. légideszant-dandár, továbbá kurd erők törték csak meg, nem csekély légi támogatás mellett, pár héttel később. Mire azonban sor került a kapitulációra, az iraki katonák többsége civil ruhába vedlett át és felszívódott...

Zero Six Bravo
Írta: Damien Lewis
Quercus 2013
318 oldal