Hitler parti erődítményrendszerének elpusztítása

Az Atlanti fal, vagyis a Hitler Európa-erődjének partjain húzódó védelmi rendszer általában a D-nap kapcsán kerül szóba, hiszen a Führer elsődlegesen a partraszállás megakadályozása érdekében építtette ki. Tévedés lenne azt hinni viszont, hogy egyedül azokban a napokban okozott fejtörést és veszteségeket a szövetségeseknek, amikor megvetették a lábukat a kontinensen.

Patrick Delaforce könyvéből nemcsak az Atlanti fal létrehozásának körülményeit ismerhetjük meg, hanem a hídfőből való kitörés utáni előrenyomulás vonatkozó fejezeteit, melyek fő célja az itteni kikötők elfoglalása volt. Mert mesterséges kikötők ide vagy oda, a szövetségeseknek a lehető leghamarabb meg kellett nyitniuk Cherbourg-t, Brestet, St. Malót, Boulogne-t és a többit, ha biztosítani akarták utánpótlásukat. Márpedig hadseregeik haladási ütemét csak így tudták volna hosszú távon fenntartani. Az amerikai erők első jelentős célpontja éppen ezért Cherbourg volt, melyet sikerült is viszonylag gyorsan bevenni, a kikötő használatba vétele viszont heteket késett még, hiszen a németek a megadás előtt tönkretették az ottani létesítményeket. Ez a sors várt sok más tengerparti nagyvárosra, Normandiától egészen Antwerpenig.

A kikötőkért folytatott csatákat utólag sokan nevezték Hamupipőke-háborúknak. Míg ugyanis a nagyvilág a Párizs, aztán a német határ felé törő seregek híreire figyelt, kevesen tudták, hogy a logisztikai szempontból kulcsfontosságú célpontokért ugyanúgy folyik a harc – sokszor az első világháborút idéző stílusban, szilárd, kiépített védelemmel szemben támadó gyalogos és gépesített erők által, a tüzérség és a légierő támogatásával. A szerző tehát elszakadt a franciaországi hadjárat már jól ismert eseményeitől és az elfeledett csatákra fókuszálva vezet végig az Atlanti fal lépésről lépésre haladó szétzúzásán, többek között Dieppe, Rouen, Le Havre, Oostende és Antwerpen bevételén.

Delaforce stílusa végig olvasmányos, mondanivalója érezhetően, de a bibliográfia alapján is megalapozott. Itt-ott talán túlzottan is krónikaszerűen halad a csataleírások során, de mivel nem unalomig ismert eseményeket közvetít, ez teljességgel megbocsátható. Apróbb hibák akadnak csak (például Von der Heydte ejtőernyős alezredes nem 18 éves volt a D-nap idején – ilyen ifjú alezredes még nem létezett a történelem folyamán!), azok is inkább a kötet elején.

Egyértelmű, hogy a szerző többek között a különleges feladatkörű – és szintén ritkán emlegetett – alakulatok, elsősorban búvárok és aknaszedők előtt is tiszteleg művével, bár nem feledkezik el az időről időre itt is bevetett gyalogsági és elit egységekről, például a kanadai hadosztályokról és a brit rohamcsapatokról, illetve a partraszállás után is gyakran harcba dobott, speciálisan átalakított Hobart-féle harcjárművekről, melyek kétségtelenül számos életet mentettek meg. A térképek sem hiányoznak, a nyolcoldalas képmelléklet viszont igazán lehetne bővebb is. 

„Nem megyek bele a munkájukkal kapcsolatos részletekbe, de hadd mondjak el annyit, hogy akárhány bátor tettet láttam a háború során, ezeké a hidegvérű, acélidegzetű embereké volt a legkiemelkedőbb.
Dióhéjban annyi a feladatuk, hogy búvárruhában lemerüljenek, utat találjanak a sötétben a meggörbült tartóelemek, emberi és állati tetemek között, és megkeressék a forgalmat akadályozó roncsokat – miközben egy pillanatra sem szabad megfeledkezni arról, hogy ezek a roncsok több száz vagy ezer kilónyi robbanóanyagot rejthetnek, és az első elhibázott mozdulatra felrobbanhatnak. Mindezt koromsötétben, olajos iszapban, tízméteres vízoszlop nyomása alatt.
Minden csapatban ketten vannak. Egy fiatalember – rendszerint huszonegy év alatti, fizikai képességei miatt külön erre a feladatra kiválasztva –, aki voltaképpen a munkát végzi, valamint segítője, kapcsolata a külvilággal, aki minden mozdulatát figyeli – ő általában jóval túl jár már a negyvenen, és megbízhatósága miatt jelölték ki a feladatra.
Ezek az emberek – a segítők – azok, akiket ott lehet látni a rakparton, amint a vizet figyelik. Nem henyélnek… egyáltalán nem. Tőlük függ a kölyök élete odalent, és sokkal jobban érzik a feszültséget, mint a víz alatt dolgozó társuk.
Hirtelen izgatott mozgolódás támad a rakparton, kötelek feszülnek, és az egyik ifjú a felszínre bukkan. Az „apa” – talán ez a legmegfelelőbb szó rá – azonnal lehajol hozzá, hogy meghallgassa. A fiatelember nyilvánvalóan képtelen a beszédre, de ők ketten már kidolgoztak egy jelrendszert, amely mellett minden más, a normális kommunikációra tett próbálkozás nehézkesnek és akadozónak tűnne. Az információt pillanatokon belül továbbítják az ügyeletes tisztnek, és a fiatelember újra eltűnik a mélyben.
Közben a többi csapat a sorára vár. Ugyanaz a tréfás, enyhén valószínűtlennek tűnő, idegességről tanúskodó párbeszéd folyik köztük, amit korábban már oly sokszor hallott az ember – rajtaütésre induló pilótáknál, támadásra készülődő katonáknál, bevetés előtt a tengeralattjárókon –, amikor a jövő a tét. Nagyszerű hősök, egytől egyig.
Szenteljünk tehát egy gondolatot – ne csak időnként, hanem valamivel sűrűbben – ezeknek az embereknek, nem csupán a búvároknak, hanem azoknak az ezreknek, a hadsereg és a haditengerészet katonáinak, akik a kikötőtisztító csapatokat alkotják.
Az újságok főcímei természetes és érthető módon a fronton harcoló csapataink előrenyomulásával foglalkoznak. Ám ez az előrenyomulás nem lenne lehetséges utánpótlás nélkül. Az utánpótlás peig a kikötőkön keresztül érkezik.
Vagyis minden a kikötők csatáján múlik.”

Az Atlanti fal ostroma
(Smashing The Atlantic Wall)
Írta: Patrick Delaforce
Fordította: Novák Gábor
Gold Book (nincs kiadási dátum)
258 oldal