Irány a part!
Nagyon kíváncsi voltam, mikor láthatok már a D-napról olyan alkotást, ami nem az amerikai, esetleg a brit filmgyártás gyümölcse. Elvégre harcoltak itt franciák, lengyelek, hollandok és sok más nemzet is, ideértve természetesen a kanadaiakat, akik már az első világháború európai harcaiból is kivették a részüket, például a passchendaele-i csatában. Az öt normandiai inváziós partszakasz közül az övék volt a Juno kódjelű...
A film három kanadai harcos és bajtársaik élményein keresztül próbálja megmutatni a Juno-szakaszon történteket. Egyikük ejtőernyősként a sötétség leple alatt érkezik, hogy a partvédelmi ütegek felszámolásában vegyen részt; egy másik gyalogosként gázol ki a fövenyre, a harmadik pedig az őket támogató kétéltű páncélos parancsnoka. Tulajdonképpen A leghosszabb napból ismert, egymással összefonódó személyes élmények tablószerű bemutatásáról volna szó, de valójában nem játékfilmmel van dolgunk, hanem egy dokudrámával, mely a dokumentarista, ide-oda vágó, óráról órára haladó történetmesélésre törekszik, és csak hatvan perc múltán vált át a túlélő veteránokkal felvett beszámolókra.
Ez a műfaji megosztottság picit bizarr összhatást eredményez... Mert az elmúlt pár év háborús dokumentumfilmjeinél már megszokhattuk, hogy az interjúkat keverik az archív és jelenkori felvételekkel, illetve a már szinte kötelezőnek nevezhető, realisztikus csataképekkel (lásd például a Túléltem a D-napot című művet). Így viszont kapunk egy játékfilmként induló drámát, ami mint ilyen nem elég erős (viszont elég közhelyes), aztán ehhez hozzácsapják a kanadai veteránokkal készített viszonylag rövid szekvenciát. Nem azt mondom, hogy rossz így, ahogy van, de talán jobb lett volna hagyományosabb módon vegyíteni a műfajokat.
Persze adódik a kérdés, hogy a csatajelenetek mennyire realisztikusak. Meg kell hagyni, az operatőr derekasan próbálkozott, de ez kevésnek bizonyult. A katonákra szorosan tapadó, itt-ott túlzottan megrángatott kamera sem tud kellő feszültséget teremteni: a snittek valahogy nem állnak össze, sokszor művinek hatnak, a díszletek pedig nem túl meggyőzők. Külön bosszúság, hogy míg az átkelést mutató képeknél a digitális technikát láthatóan segítségül hívták a szövetséges hajóhad láttatása céljából, addig a partraszállás közben hiába is keresünk szemünkkel további rohamcsónakokat, esetleg szállítóhajókat a háttérben... A dialógusokba és a tulajdonképpeni jelenetekbe se sok újdonság fért bele: talán az egyetlen kivétel az, ahogy bemutatják, hogy bizony nem minden francia lelkesedett a felszabadítókért.
Röviden és tömören a Storming Juno a filmes oldalról agyonhallgatott kanadai részvétel kapcsán nyújthat némi újdonságot a téma érdeklődői számára, akik a többi vonatkozó alkotást már valószínűleg mind végignézték, de ebben a témában szívesebben látnék egy igazi és hiteles játékfilmet, esetleg egy minisorozatot.
Ha érdekelnek a D-nappal kapcsolatos egyéb posztjaim – könyvekről, filmekről, makettekről, videójátékokról és képregényekről –, akkor
IDE KATTINTS.
A kanadai nézőpont.
Értékelés: 6/10
Storming Juno
Bell Broadcast 2010
Háborús dokudráma (88 perc)
Rendező: Tim Wolochatiuk
Főszereplők: Benjamin Muir, Kevin Jake Walker, Alden Adair
Zene: James Mark Stewart
