Nem látod, nem hallod, de ott van és figyel...

A nyolcvanas évek sikerfilmjei közül sokáig emlegettük a Kék villámot. Az éppen harminc esztendővel ezelőtt elkészült repülős akciómozi azonban nemcsak nosztalgikus visszatekintésként lehet érdekes a mai néző számára.
Frank Murphy a Los Angeles-i rendőrség légi alakulatának tisztje: laza, de profi pilóta. Vietnami emlékei azonban továbbra is kísértik, és kiszámíthatatlan viselkedése felett egy idő után felettesei sem hunyhatnak szemet. Szerencséjére azonban szükség van egy veterán szakemberre, aki berepüli a kormány legújabb csodafegyverének prototípusát. A Kék villám nevű madárka a legmodernebb technológiát vonultatja fel: átlát a falakon, képes kihallgatni és rögzíteni egy beszélgetést több száz méter távolságból, adatbankjából bárkiről szinte bármit meg lehet tudni, majdnem teljes csendben is képes repülni és olyan tűzereje van, ami leginkább egy katonai helikoptert idéz. Murphy azonban hamarosan rádöbben, hogy egy politikai játszmába csöppent és ő maga is veszélybe kerül…
Nem nehéz rámutatni, mi teszi ezt az alkotást időtállóvá. Egyrészt a főszereplő, Roy Scheider markáns játéka. Őt valószínűleg nem kell bemutatni, hiszen többek közt a Cápában is láthattuk, milyen jól áll neki egy középkorú, enyhén őszülő, rendőr karaktere. Neki szánták kezdettől fogva a főszerepet, ő pedig szívesen vállalta. Kollégái is letettek valamit az asztalra, ezt akkor is meg kell jegyezni, ha egyébként nem egy Shakespeare-drámáról van itt szó. Malcolm McDowell éppen annyira tenyérbemászó, amennyire kell neki, jóllehet pökhendi brit akcentusa és szóhasználata furán veszi ki magát egy tősgyökeres amerikai alkotásban. Daniel Stern a jóindulatú, ártatlan másodpilótaként remekül beválik, de őt inkább azért említeném, mert jó eséllyel mindannyian láthattuk őt a Reszkessetek, betörők!-ben, egy egészen más karakterként…
A másik főszereplő, a Kék villám sem mellékes tényező. Róla annyit, hogy egy, a valóságban nem létező típusról van szó, amelyből a forgatáshoz két működőképes példány és egy életnagyságú statikus modell készült, méghozzá a francia Gazelle alapján. A rendező mindenképp egy egzotikusabb, amerikai szem számára szokatlan madárral akart dolgozni, de az eredeti kopter túlságosan is letisztult és nőies formával bírt. A szakemberek ezért nekiugrottak és radikálisan megváltoztatták a gép orrát. Az eredmény egy igencsak orrnehéz, de azért repülhető szecskavágó lett, s ez utóbbi képességét ki is használták. Bár egy-két jelenethez (például a bukfenchez) távirányítású modellt alkalmaztak, a snittek jelentős részét az igazival rögzítették. Mai szemmel nézve ezek a jelenetek még mindig kiválóan működnek.
Roy Scheider egyébként három évet húzott le a légierőnél és egy időben repülni is tanult, de állítólag matematikatudásának hiányosságai miatt végül nem ment át a teszteken. A forgatás során mindenesetre ráérzett a helikoptervezetésre és egy-két alkalommal meg is engedték neki, hogy fel- vagy leszálljon. Malcolm McDowell ezzel szemben utálta a repülést, és bár a repülős snitteknél kellően elszánt arcot vág, ez csak addig tartott, míg a felvétel tartott, utána szabályosan rosszul lett… Amúgy szerződése szerint nem lett volna köteles felszállni, de kollégáit látván ő sem akarta kihúzni magát ez alól. A filmet elnézve persze könnyen belátható, milyen logisztikai, biztonsági és közlekedésrendészeti előkészületekre lehetett szükség a város felett felvett részeknél. (Ez még úgy is nagy falat lehetett, ha tudjuk, hogy az F-16-osok, illetve részben az Arco-torony is modellként került a filmbe.) A költségek, a nehézségek és az effektek ismeretében a Kék villámot nyugodtan titulálhatjuk a kor színvonalán szuperprodukciónak.
A forgatókönyv sajnos rendelkezik néhány gyenge, logikát nélkülöző ponttal, sőt, úgy is mondhatnám, hogy túlegyszerűsített, ahhoz képest, hogy egy politikai krimit is bele akartak gyömöszölni. Ezt a szálat nem ártott volna még kibontani, de végül is mindegy, hiszen harminc esztendeje ennek a műfajnak a képviselőivel még nem voltunk elárasztva, pláne, itt Közép-Európában, és amúgy is a repülős rész viszi el a hátán a filmet. Szerencsére az arányokat jól eltalálták, a szereplők, ahogy említettem, elég karakteresek, a vágás és a fényképezés remekbe szabott, és Arthur Rubinstein hol modernebb, hol hagyományosabb hangzású filmzenéje egyenesen üt. (Gyanítom, nemcsak bennem ragadt meg ez utóbbi: rendkívül sajátos dallamai még az első megtekintés után is évekig kísértettek.)
Mindettől függetlenül érdekes a szkript olyan szempontból, hogy a nyolcvanas évek elején a látottak inkább emlékeztettek egy utópisztikus sci-fire. Az utópia a hipermodern technika nyújtotta lehetőségekből fakad: a tény, hogy bárkit meg lehet figyelni, ki lehet hallgatni a levegőből, nos, ez az Orwell-féle Nagy Testvér egyfajta technokrata megközelítése lehetne. Akkoriban egyébként is viták tárgya volt, hogy a légi rendőrség helikopterei mit művelnek az emberek feje felett, és ezt az alaptémát keresztezve A taxisofőr antiszociális vietnami veteránjával, adódott a forgatókönyv ötlete. Végül azonban Murphy nem egy pszichopataként tűnt fel a vásznon, aki szétlő egy várost, hanem egy poszttraumatikus stresszel küzdő, de amúgy rokonszenves pilótaként...
1984-ben sorozat is készült ugyanebből az alapötletből, azonos címen. A széria 11 hatvanperces epizódot tartalmazott, és a történet szerint a filmből ismert helikoptert immár rendeltetése szerint, a törvény és a rend fenntartása céljából használták. 

A filmet DVD-n kétszer is piacra dobták nálunk. Az első hazai változat nem sok jóval kecsegtetett: nem tartalmazta a hazai szinkront és kiegészítő anyagokat sem. 2006-ban aztán végre megérkezett egy full extrás verzió: ezen az angol, spanyol és olasz hangsáv mellett ott volt az őseredeti magyar szinkron, és számtalan felirat, illetve audiokommentár, sztoribordok, az eredeti promóciós kisfilm és egy háromrészes werkfilm is. 

Jó kis helikopteres mozi a nyolcvanas évekből.
Értékelés: 8/10

Kék villám (Blue Thunder)
Columbia 1983
Krimi, akció (105 perc)
Rendező: John Badham
Szereplők: Roy Scheider, Malcolm McDowell
Zene: Arthur B. Rubinstein