Mire eljön a hajnal…
Azt hittem, a D-napról egy ideig nem fognak több filmet készíteni, de egy ilyen jelentőségű eseménynél szinte törvényszerű, hogy újra és újra nekifusson egy-egy filmkészítő, évfordulóktól függetlenül is. A Pathfinders is ennek a tendenciának a gyümölcse…
Az 1944. június 6-i szövetséges partraszállási övezet két szárnyát biztosító légideszant-alakulatok nagy része június 6-a első óráiban ért földet Franciaországban. Mivel éjszaka kellett ugraniuk, döntő szerep jutott az előőrsként ledobott jelzőknek (angolul „pathfinders”), akik az első hullám érkezése előtt landoltak, és csekély harminc percük volt arra, hogy megtalálják és speciális eszközeikkel kijelöljék az ugrási zónákat.
Ebből az alapanyagból készült ez a háborús dráma, melynek tálalásakor rögtön feltűnt egy igen hangzatos, de teljességgel hamis megjegyzés, mely szerint az ejtőernyős jelzők története 60 évig titokban maradt, és most először kerül napvilágra… Hát ez arcpirító, hiszen már Cornelius Ryan vonatkozó kötetében, A leghosszabb napban és annak 1962-es(!) filmváltozatában is volt szó róluk, továbbá aki kicsit is alaposabban foglalkozott a partraszállás történetével, szintén kellett, hogy halljon róluk.
A produkció költségvetése láthatóan alacsony volt, de ez a kisebbik baj, mert kevés pénzből is lehet jó dolgokat csinálni. Ámde... A színészek többsége sajnos elég jellegtelen figura, bár úgy éreztem, némelyik többre is képes lenne, ha a forgatókönyv nem lenne ennyire vérszegény. Karakterfejlődésre nincs idő másfél óra alatt, és a legtöbb arc egyébként is nehezen azonosítható, pláne sötétben. A dialógusok nagy része egyszerűen siralmas – az egyik baka által mesélt sztorik például a legunalmasabb és legértelmetlenebb katonaanekdoták, amiket filmben valaha is hallottam. A korszak felidézéséért felelős részletek felemás módon sikerültek: a főcím alatt hallható dal például állítólag nem a negyvenes évekre jellemző, de a színészek többségének frizurája szintén nem illett ide… Ezzel szemben az amerikai egyenruhák megállják a helyüket, és kifejezetten a jelzőkre jellemző foltos (amolyan amatőr álcamintás) ugróöltözék is több katonán látható.
A csatajelenetek sajnos nem túl meggyőzők, és a katonai jellegű hitelesség is több helyen csorbát szenved (például ahogy az ellenséges területen lopakodó amerikaiak sokszor lényegében kiabálva kommunikálnak egymással, miközben mindenfelé németek lesnek rájuk – mindezt reflektorfényben). A kamerakezelés színvonala változó: a közelképeket igencsak túlzásba vitték, és ezt szinte minden internetes kritikus szóvá tette, mert tényleg bántó. A színkezelés és a beállítások itt-ott nagyon is hollywoodiak, másutt viszont a jól sikerült háborús filmeket (pl. Az elit alakulat) idéznek. A zenét sem sikerült száz százalékosan eltalálni: néhol túlzottan heroikus, néhol nagyon kellemes, de a hangerővel és a lekeveréssel gondok vannak.
Az összhatás mindezek következtében elkeserítő. Jómagam sem ajánlanám a filmet senkinek, leszámítva a D-nap legfanatikusabb kutatói számára, akik számára viszont szintén csak egy rövid lábjegyzet lesz ez a produkció, melyből többet is ki lehetett volna hozni…
A Pathfinders nem jelent meg magyarul, külföldön DVD-n kapható, de ezek után már senkit nem untatnék a specifikációkkal, hiszen ki fogja ezt megnézni?
Nagyon gyengén sikerült próbálkozás.
Értékelés: 3/10
Pathfinders – In the Company of Strangers
Portland Independent Films 2011
Háborús film (91 perc)
Rendező: Curt A. Sindelar
Szereplők: Michael Conner Humphreys, Christopher Serrone és Jon Ashley Hall
Zene: Chris Hurn, Philip DeLorenzo, Lilli Turner, Steve Averill
